Eltűnt a jelen. A fantázia a valóság része lesz, és mi fékünket vesztjük. Világosan gondolkodunk, bár nem gondolkozunk. És ez így van jól. Nem próbáljuk már irányítani a dolgokat. Meleg kémiai áramlás fut át rajtunk. Habozunk. Ez agykárosodás? Elfelejtjük az élet minden bánatát. Elvágyódunk innen. Már nem fenyegetnek az emberek. A bizonytalanságaink egyszerre szertefoszlottak. A fellegekben járunk. Kitárulkozunk. Űrhajósként körözünk a Föld körül. Gyönyörűnek néz ki innen a Föld! Nympholeptikusokként őrjöngve vágyunk az elérhetetlenre. Átmeneti világos pillanatokért kockáztatjuk a józanságunkat. Milyen sok gondolat. Milyen kevés emlék. Az előző gondolatot megöli a következő ígérete. Mindent elsöprő szerelem lesz úrrá rajtunk. Egyszerre lebegünk. Együtt vagyunk. Bár igaz lenne! Az együttlét egyetemes szintjére vágyunk, ahol mindenkivel jól kijövünk. Ritmusban vagyunk. Egy mozdulat részeiként. Ezzel a mozdulattal menekülünk. Búcsút intünk. Végül csak boldogok akarunk lenni.

Becsuktam a szemem egy pillanatra, csak hagytam, hadd vigyen a zene. Lebegtem a teremben, a liquid drum and bass dallamai illatként lengték be a levegőt, vitorláztak, majd a fülünkön keresztül megtöltötték testünket. Színes illatokként kavarogtak bennünk a meleg hangok. Minden érzékszervünkkel szívtuk magunkba a boldogságot, a szeretetet. Egyedüli kis világomban eveztem a zene taván, elvarázsolva, a valóságtól elbújva. Bezárkózva a végtelen világba. Néha kinyitottam a szemem, akkor vettem észre, hogy mások is vannak, konkrétan egy partyn vagyok, de a másik arcáról is a tökéletes boldogság tükröződött, mintha a saját arcomat látnám. El tud vinni a zene, na. 

Bezárkóztam és kinyílt minden, felnéztem és a csillagos eget láttam, a távolságot, a messzeséget, a végtelenséget. A csillagok estek rám, vagy én repültem fel hozzájuk? Nem tudtam eldönteni, csak azt láttam, hogy eltűnt minden korlát. A tökéletes szabadság, amit gyerekkorom óta nem éreztem. Fürödtem az égboltban, éreztem a csillagok hűvös érintését. Simogatott a zene, a hangfalak vetítették ki a csillagokat körém, láttam a zenét. A hangok megelevenedtek, sötéten világítottak. 

Amilyen kis pontok a csillagok az égbolton, a világ égboltján, olyan kis jelentéktelen pettyek vagyunk mi emberek az élet végtelenségében, a gondolatok googolplex darab dimenziójának a hálójában.

A hangfalakból szárnyaló kis pillangók, maguk a hangok fénylettek a terem tetején, majd nap formákat alkotva lebegtek, mint a felhők. Felhők voltak, de napok voltak. Összekeveredett minden. Belőlük hullott az eső. Hullott nagy szemeivel, nagy cukorvirágaival ránk. Ránk, emberekre. Az esővel mit sem törődve áztunk, és mozogtunk az ütemekre, mindenki máshogyan. Amit a teste önkéntelenül képzett a rezgésekből az embernek. Boldogok voltunk. Érezni lehetett ezt az emóciót, ami mindenkiből áradt. Az emberek és a belőlük kilibbenő boldogság lágyan járt körbe, betakart és ölelt. Mintha egy ágyban feküdtem volna, és ez a mámorító gyönyör, ez az örömteli kéj, ez a gyönyörű mámor és ez a kéjes öröm lepi el a testem, burkol körbe, fon körül. Alvás és álmodás. Otthon vagyok, gyerekként, mellettem fekszik a kutyusom, felettem az a kép, ami mindig ott lógott az ágyamnál a falon, és megnyugvással töltött el. Mesében vagyok, én írom a mesét, mint amikor álmodom az álmom. Egy szőke hajú lány táncolt előttem, vagy inkább lebegett. Egy varázslány, aki szórta a bűvöletét a teremben. Ahogy egybeolvadt a zene, a boldogság, a mese, az öröm, a múlt, a jövő, a végtelenség, a csillagok, a szabadság, a lebegés és én. Ott voltam, és megéltem az egészet, csodálatos érzés volt. Ezt most jobban nem tudom leírni.

A pillanatot megfogni lehetetlen, de én most megpróbáltam, noha csak kis ideig tarthattam a markomban, mert ahogy megnéztem volna, elszállt, de kis lábacskáival nyomott hagyott a bőrömön. Ebből a nyomból próbáltam meg képet festeni, a pillanatot megírni, azt, hogy milyen is volt ez a buli. A gondolatokat és az érzést próbáltam meg leképezni egy lapra, ecsettel megfesteni, szétmaszatolni a betűfestéket a fehér lapon. Mint ahogy írtam jobb oldalt a blog bemutatkozásánál, "csak most tanulok főzni", csak festegetni próbálok, de nem tudok. Még tanulok. 

____________________________________________________________________________

Event: Spectrasoul @ A38, BUDAPEST
           2015. 06. 06.

"Az ember életét felfogni képtelen, ha rájön a világ valóban végtelen" 

Eilan voltam

Megelőztek. Múltkor, kb. egy hete kezdtem bele egy posztba a lottóval kapcsolatban, és hogy mihez kezdenék 5000 milkával, mennyire lenne áldás vagy éppen átok a nyeremény. De nem sok értelmes dolog jutott eszembe, úgyhogy hagytam az egészet ott, most meg olvasom, hogy valami barom elvitte a nagy pénzt. Mert aki nyer a lottón, az csakis barom lehet, biztos meg sem érdemli, szerencsés szemétláda. Ilyenkor így vélekedünk, az irigység beszél belőlünk. Főleg az, aki játszik is. Én szerencsére nem lottózok, néha tippmixelek, de azt sem a nyeremény hajszolásáért teszem, hanem "csak úgy". Kicsiben játszok. De játszok, itt a játékélményen van szó. Lottón amúgy is rohadt kicsi az esély nyerni. Alapból sem vagyok az a szerencsés típus. De belül ott van mindenkiben a vágy, a nyereség, a győzelem. Úgy gazdaggá válni, hogy nem dolgozunk érte, inkább "ésszel" keressük meg a pénzt. Nem véletlenül jön be a millió reklám az online filmnézős oldalakon, hogy Petersnábel vagyok így meg úgy kerestem 4000 eurót csak devizával, pedig nem is tudtam, hogy létezik az adott ország. Ki ne vágyna úgy pénzre, hogy csak párat kattint. Szerintem a lottótól is kicsit okosabbnak gondoljuk magunkat, egy kulcs arra, hogy kinyissuk a gazdagság ajtaját. Csak jól kell ikszelni. 

Nagymamámnak mi adjuk fel a szelvényeket, mert már idős, és nem mozdul ki nagyon az otthonból. Múltkor kiszámoltam, évi ötvenezer felett van, amit lottóra költ. Na én meg cigire költök annyit. Nincs kedvem még leszokni, rosszabb lenne nélküle, pedig tudom, hogy pénzpocsékolás. A lottóval is ez lehet a helyzet. Ha abbahagyja az ember, akkor attól félne, hogy "mi van, ha most nyertem volna?" Én nem ítélek el senkit, lottózzunk, cigizzünk csak. Rövid az élet, az is szar. 

Nyernék 5 milliárdot, akkor maximum csak 1-et tartanék meg, a többit eladományoznám. Nem élnék nagy lábon, talán 2 ingatlanom lenne, meg egy kocsim. Egy sima kis lakásom valahol errefelé meg egy nyaraló valahol az országban, ahova járhatnék füvet vágni. Vennék egy Volvo-t, mert a svédek jó arcok. A hollandok is, de holland kocsit nem tudok, csak a DAF kamiont, de arra nincs jogsim. Amúgy ha többet tanulnék, és nem undorodnék magamtól, akkor még azt is írhatnám, hogy jól élek, megvagyok így is. Nem kell nekem lottónyeremény. Megváltoznék és más ember lennék tőle. Lehet, hogy többet ártana, mint segítene.  

Első félidő dereka, a májusi napsütés erősen bámul ránk, ránk, kapu mögötti nézőkre. Már fáj szúró tekintete, mi lesz velem majd nyáron? Egyedül ülök a lépcső mellett a D-ben. A játék a szokásos, langyosan helyzetek nélkül. Vagyunk páran, de rohadt nagy a kuss. Ezek már nem azok az idők, amikor szerelmes lettem a csapatomba. Nem messze tőlem apuka két fiatal gyerekével. Oh, ha apám engem meccsre vitt volna ennyi évesen, bár nem értettem volna, hogy mi folyik a pályán. Ahogy ezek a gyerekek sem értették, így unalmuknak hangot adva nyöszörögtek: 

- Apa, ez engem nem érdekel!
- Engem sem fiam, de szurkolók vagyunk.

Jót mosolyogtam a nagy igazságon. Lehet, hogy nem egy El Classicón ültem éppen, de jó érzés tartozni valahova és szeretni egy csapatot. A végén még nyertünk is. 

Szerencsétlen. Miért szeretett meg, mikor az elején már elég negatívan álltam a párkapcsolati dolgokhoz. Pedig akkor még nem szeretett, de én már láttam, hogy mi lesz ennek a vége. Felém állt arccal, háta mögött a felhőkkel. Mit lehet szeretni egy rakás szarban? Na jó, ez kicsit erős magamra nézve, meg csak viccből írtam, de rohadtul nem egy főnyeremény vagyok. A legyen ön is milliomosban az első kérdés szintjén lehetek. Ha korombeli depressziós nőknek találták volna ki azt a játékot, akik már szarnak az életre, csak legyen végre valaki mellettük, akkor engem az első kérdés megválaszolása után lehetne megnyerni. Ő megállt itt. De miért? Megismert és megszeretett, mert egyedi és értékes vagyok. De minden ember szerintem egy kibaszott tehetség, egy érték, egy kincs, egy egyéniség, egy különlegesség, legbelül mindenki ilyen. Le kell fejteni a rétegeket, de ilyen. Aztán ha megismertük, akkor esetleg megszeretjük, lehet akármilyen bűnronda vagy öreg. Lásd Vajna Tímea 

Hogyan írod le valakinek, hogy nem szereted? Észérvekkel alátámasztva, pontos orvosi papírokkal kísérve. Mert azért nekem is szar, hogy a másik miattam őrlődik, tudom milyen érzés, de a másik oldalon még nem álltam, eddig. Ez se jobb. De miért érezzük azt, hogy az a valaki, akit éppen szeretünk, ő a tökély, a csodálatos, az egyetlen! Basszus, mindig jön majd egy újabb, attól mert este sötét van, reggel újra világos lesz. Nem a kibaszott Moliére és Shakespeare drámákban élünk, nem halunk bele abba, ha a másik nem szeret. Csak egy kicsit. 

Én nem fogom győzködni, hogy ne szeressen, azt csinál amit akar, amíg nem zaklat. Nem fog zaklatni. Rendes. Én is sokat hibáztam az egészben, egyszer, amikor vagy 20 órája mereven be voltam baszva, találkoztam vele, és megcsókoltam. Most emiatt utálhatom magamat is, őt is összezavartam, és most vár, és szar neki. Próbál meggyőzni, hogy szeretem. Félek a változástól, félek boldognak lenni, és hasonló szarságok. Segíteni akar rajtam. Ezeket hajtogatja minduntalan. Én is tönkremegyek ebben a szélmalom harcban, amikor már azt hiszem, hogy "na végre, most már biztos utál", akkor megint csak nem. Minden nap reménykedek, hogy ma hátha talált valakit, akit megérdemel, mondjuk az 5. 6. kérdés környékéről, és rájött, hogy nem is szeret igazán. Talált magának valakit, akit szerethet. Vannak ilyen emberek. Nem a szeretetre vágynak, hanem szeretetet adni szeretnének. Szeretni szeretnének valakit, aki ugyanúgy szereti őket. 

Töltsek el vele több időt, és majd alakulni fog. Bízzak benne. Ilyenekkel traktál. Ha nem aludna itt a faterom a szobámban, most hangosan nevetnék. Sírva nevetnék. Csak még hülyébb leszek ettől a dologtól, pedig már így is bajok vannak. Mi volt ez az utolsó két poszt is? Mit találtam ki? Hatalmas marhaság volt mindkét írás. Miért hiszi azt, hogy lázasan vágyok valakire. Persze, jó ha van valakid, de nem mindenáron ez a célom. Én ha valakibe nem vagyok szerelmes, akkor nem jövök vele össze csak azért, hogy legyen valakim, meg úgyis olyan béna vagyok, hogy sosem lesz senkim. Hát inkább haljak meg egyedül, mint párban egy olyannal, akit nem szeretek. Csak azért, hogy valakit megdughassak. Szarok a dugásra, olyan mint a heroin. Mindaddig meg vagy nélküle, amíg egyszer csak be nem lősz egy adagot. "Mer mér ne?" Legyen buli. Összejön egy dugás, csak úgy random, emberek vagyunk, vannak szükségleteink. De onnantól kezdve megint ugyanaz a szar lúzer vagy, most szerencséd volt, de simán lehet, hogy fél évig vagy tovább is akár, szárazon maradsz. Viszont de jó lenne megint egy szúrás. Visszagondolsz rá, hogy milyen jó volt. Eddig nem érdekelt, de most utána még jobban vágysz rá. Egyik haverom volt ilyen. Hiába volt csaja, 2 hetente kurvázni járt. Tényleg, mi lehet vele azóta, 2 éve nem láttam.

Most komolyan azon sírtam itt vagy harminckárhány sorban (37 sor, visszaszámoltam), hogy egy csaj szeret, én meg nem? Ennél nagyobb gondunk sose legyen! Csak már felbaszott ez a dolog, a szélmalomharc. Verem a levegőt, hogy bazd meg szél, ne fújjál már azt' még mindig fúj. Tönkreteszi az álmodozásaimat is. Egyik szaktársam nagyon tetszik, de csak azért, mert fél éve rám mosolygott. Jó béna vagyok én is, de én nem szeretek belé, mert tudom, hogy ő soha nem szeretne engem. Túl jó hozzám. Ő a 8. kérdésig meg sem tudna állni, sőt, akik a 8. meg 9. szinten döglődnek (ott már ilyen álomcsákók, Mr. Tökélyek lehetnek), lekéredzkednének a 3. szintre, hogy őket válassza. De értelmetlen ez is. Inkább aludni megyek, kitomboltam már magam. Jó éjszakát!

-az elég para, hogy ezen a blogon a legtöbbet használt címke, az "ivás". ezt csak most vettem észre

...véget ér a munka. Egy újabb napon túl, semmi olyan nem történt, ami már tegnap ne történt volna meg. De pénzt keresni kell valahogy. Aztán azt elköltjük és újra kereshetjük, hova is tűnt? Az élet nagy körforgása. Inkább nem panaszkodok, lehetne ennél is rosszabb, minden csak viszonyítás kérdése. Ezt az egy leckét már jól megtanultam. 

Nem mentem egyből haza, hanem egy szimpatikus helyre ültem be, sört rendeltem, és kiültem olvasgatni, meg dohányozni. Hiszen olyan szép idő van, miért hagynám veszni? Pár öreg üldögélt még kint, nem keltették fel a figyelmem. Egy szokásos álmos délután ágyában pihentünk mindannyian. Feljött egy újabb öreg és a többiek közé ült, azok eddig nem igen beszélgettek, de most kénytelenek lettek rá, mivel újonnan érkező társuk komoly témával, mégpedig a hétvégi pecázással állt elő. Ez már őket is jobban izgatta. Hah, pecázás, mi kirándulni voltunk a hétvégén. A pecázás olyan, mint a sörözés, csak egy tó mellett kell csinálni, és közben figyelni kell az úszót. Néha fogsz valamit, nekem az sem lenne nagy öröm. Sajnálnám a halat - gondolkodtam el a horgászaton. Biztos nagyokat horkantottak volna, ha ezt el is mondom nekik. Bár semmi közöm a dolgaikhoz. Inkább visszatértem az újsághoz, a sportfogadásokat néztem, a német bajnokság hétvégi mérkőzéseit bogarásztam. Egyszer nyerhettem volna pár ezernél többet, de akkor inni voltam, és elvesztettem a szelvényt, amúgy kb. nullszaldós vagyok. Nem a sportfogadással gazdagszik meg az ember. Fontos a mérték, és hogy a játékot élvezzük, ne pedig a nyeremény hajtson. Ha veszítünk, az se fájjon. Ez a lényege az egésznek. 

Pár cigivel és két korsó sör árával szegényebben kiléptem az utcára, és a metróhoz indultam. Az öregek még mindig horgászásról beszéltek, bár amit elkaptam a diskurzusból, nem volt túl sikeres a hétvége. Nekem a tegnap nem volt sikeres. Remélem ma nem veszekedünk majd, semmi kedvem az egészhez. 

A metrón ugyanaz, mint reggel, csak már jobban nyüzsögnek az emberek, felébredt mindenki. Forr a vérünk, hogy végre hazaérünk, és azt csinálhatunk pár óráig, amit akarunk. Aztán fekvés, majd reggel és megint munka. Nekidőltem az ajtónak, és a semmibe révedve vártam, hogy az én megállóm következzen. Tipikus metrós szokás, nézni a semmibe, nehogy találkozzon egy másik emberrel a tekintetünk. Aztán jött a megállóm.

Ő már otthon volt, hiszen közelebb van a munkahelye, mint nekem. A konyhában tett-vett. Női szokás, rendezgetjük a konyhánkat. Megfogunk egy edényt, beteszünk valahová, aztán pár perccel később kivesszük, és új helyre tesszük. Mindennek megvan a helye. Én ettem. Beszélgettünk, de körülbelül a semmiről. Üres fecsegés, az időjárásról, a hírekről. Az ember ha nem tud mit mondani a másiknak, akkor az időjárásról beszél. Ezer éve ismerjük már egymást, előfordul, hogy nincs új dolog. Beszéltem neki az öregekről, őt nem zavarta, hogy söröztem a munka után. Erre ő azt mondta, hogy a hétvégén halat fog csinálni. Jó lesz a mirelit is - mondtam. 

Aztán este lett, és a pihenéshez készülődtünk. A teraszon még elszívtunk egy cigit felesben. Idill. Ezer év után is még mindig imádom. A parkban még egy-két kutyás szaratta a kiskedvencét, még pár autó elgurult az utcán, de kezdett csöndesedni a lét. Megsimogattam rozsdavörös haját, majd elnyomtam a cigit. Öregek vagyunk már, menjünk aludni. Betakartam, majd a fal felé fordultam. Ő alszik kívül, én belül. Jóéjszakát

Utálom a munkámat. De minden nap menni kell, a hétvégéket kivéve. Ez az élet rendje, az ember, mint a hangyaboly, nyüzsög, mozog. Mindenkinek tennie kell a dolgát. A feladat kiosztva, el kell végezni. Ha nem sikerül, akkor felállítanak, és mást ültetnek a helyünkbe. Mindenki pótolható, mindig lesz nálad jobb. Gépek vagyunk, csak érzésekkel.

Éreztem a tegnapot, de nem volt időm rágódni rajta. Metróra fel, majd 20 percnyi zörgölődés a föld alatt. Sehol sincs mér nyugalomban az ember. Minden megállónál le és fel. Ezernyi ember osztozik egy légtéren, ha csak pár perc erejéig is, de részesei vagyunk egymás történetének. Vajon hány emberrel találkoztam már életem során? És mennyire emlékszem? A munka kötelező. Tegnap elvesztem az érzelmek erdejében, de ma folytatnunk kell az egészet. Ő is folytatja, én is.

Mint mindig, negyed órával fél nyolc előtt érkezem meg a hivatalba. Nincs messze a metrótól. Bárcsak távolabb lenne. Többet sétálhatnék. Kikészít a sok hülye a metrón, pedig semmi egyebet nem csinálnak, csak utaznak, mint én. Ugyanúgy mozog bennük a gép, egy-egy hangyái a világ bolyának. Csak a jelenlétük, sokan vannak és sosem szűnnek meg. Ez a város tényleg sosem alszik? Sétálok a kisutcákban itt nyugalom honol, árnyékában tapogatózok a város zajának. A zaj árnyéka, ahol az illatok a napsugarak. Keverednek az érzések, mint ahogy reggelente a hangulatom is változik. Aztán véget ér a séta. Kilyukadok egy nagyobb útra, ahol a koszos hivatal túl szögletes épülete pöffeszkedik. Kezdődik a munka.  

Úton a vonathoz reggelente jön velem szemben a sok hülye gimnazista. Nem sokkal idősebbek, mint én, mégis sokkal menőbbek. Minden másodiknál (de néha még durvább az arány) ott a telefon a kézben, és 4-5 lépésenként ha felnéznek, programozott droidként lépkednek a szürke járdán. Én persze sietek, mert mindig késésben vagyok, ők meg jönnek vagy 50-en velem ellentétesen, alig férek el. Nagyon gyorsan változik a trend, a divat, bár én sosem követtem. Szemben az árral, mint az utcán reggelente. 

Béna vagyok, ők sokkal menőbbek nálam, bár ez csöppet sem zavar. Kerestem egy kis pénzt a gyárban, de soha nem költeném el egy 50 ezres vagy drágább telefonra, mert minek? Igaz, hogy egy pár ezres dartstáblát is smucig vagyok venni, mert nem akarok költeni. A pénztől csak spórolós zsidó skót lettem. Majd nyáron az EFOTT, meg a koncertek. De nekem hülye telefon nem kell, pedig már lassan nem ember, akinek nem egy fél méteres monstrum pihen a tenyerében. Vonaton, metrón mindenhol azt nyomja a fiatalabb korosztály. A fiatalabb alá értem magamat is, meg a nálam kb 5 évvel idősebbeket, minket megfertőzött az internet. Én is sokat használom a szar facebookot, de itthon, a laptopomon, amin mindent intézek. Én a telefonosokat nem értem. Utcán minek online lenni? Na ezért nem vagyok én menő, hanem béna. 

Főleg most, vonaton pár hete a Vörös és feketét olvasom, jobban telik az idő. Senki nem olvas már könyvet utazás közben, csak az öregek. Na meg aki vizsgára magol, de az másféle könyv, azokat nem szórakozásból vesszük elő. Amúgy nem vagyok nagy könyvolvasó, ha rám jön, akkor belebújok egybe, de évente max 4-et ha végigolvasok. Pedig még a zenehallgatásnál is jobb dolog. Szárnyalnak a gondolataim, már korán reggel, kis gondolat galambjaim még csipás szemmel, de már repkednek. El is megy a kedvem olyankor a sulitól, mert 40 perc utazás arra elég csak, hogy megjöjjön a hangulatom Julien Sorel kalandozásaihoz a női lélek útvesztőiben, vagy a kiolvashatatlan (hát még ha ki is kellene mondani) nevű francia nemesek köreiben. Ellenben a sok hülyéhez, aki a telefonján netezik. Megértem, hogy nekik vannak barátaik, és nem csak olyan kocsmabogarak, mint nekem, illetve jó tisztában lenni a hírekkel, index, origo, 555, orbánmitbaszottmárelmegint, meg végigfutni a facebookon a siratófalon (annyi picsa ismerősöm volt, akik csak sírtak facebookon, de nem töröltem őket, azért próbálok menőlenni a 400+-os ismeretségi körömmel), de legalább erre a pár órára jó elszakadni. Olvasni, ha nem olvasni, akkor nézelődni, ha nézelődni, akkor a szép lányokat, a szántóföldeket és az erdőket, tök mindegy, csak nézni. Nem lenne szabad ennyire kitenni magunkat a technikának, ennyire függeni valamitől. Én függök igen, a dohányzástól például, de 1 hétig kibírom, hogy ne lélegezzem a füst puha dunyháinak hűvös illatát. Viszont amikor elment az áram, vagy csak szimplán net nincsen, mindenki szenved. Megszoktuk ezt a kényelmet, kb alváson kívül bármikor tudunk már netezni, sőt, a következő találmány az lesz, hogy egymás álmába beférkőzve szkájpolhassunk vagy valami. (bár az kurva menő lenne). 

Na mindegy, ez az egész csak eszembe jutott. Én is sokat netezek, mint más. Csak belegondoltam, hogy rohadtul függők vagyunk mindannyian, és lazítani kellene a technika, az internet kötelékein, mert olyan bambává tesz, hogy már észre vesszük, hogy a póráz dörzsöli a bőrünket a ruhánk alatt. Jó dolog, ez bizonyos, de olyan gyorsan elszáll vele a nap, vizet öntök a poharamba, de csak még üresebb lesz. Üressé tesz. Nem úgy, mint egy jó könyv, vagy két öreg beszélgetése, hogy miért mennek épp az orvoshoz. Á, nem fogom én ezt érteni. Béna vagyok.

Eilan voltam

Ma volt húgom ballagása, ugyanott, ahol én is tanultam 6 évig. Emlékszem, amikor én ballagtam, amikor én voltam az, akit mindenki néz. Amikor én léptem ki a gimnázium kapuin a világba, és hiába néztem vissza, tudtam, hogy ide már csak egy sima emberként térhetek vissza, átadom a padom valami hülye hetedikesnek, ahogy anno nekem is átadták a helyet az előttem tanulók. Emlékek bombáztak meg, mintha tegnap lett volna ez az egész, amin most a húgom átmegy. Nem mondom, hiányzik, azóta szarabb az életem, de nem tudunk visszamenni, csak az emlékek maradnak. Elégett cigaretták, csak a tálban és a földön porladozó hamu emlékeztet a dohányzás örömére. 

Az idő de gyorsan telik. Főleg ha egyhangúan tengetjük az életünket. Hétközben suli és tanulás, hétvégén barátok és ivás, minden hetem szinte ugyanúgy telik. Gyorsan elrepül az egész élet. Észre sem vesszük, és 25 évesek leszünk, amikor már illik dolgozni és pár sor téglát felrakni a saját családod házából. De én akkor is csak dögleni fogok valahol, és szaros kocsmák utolsó padjaiban pár fröccs és unicum mögött keseregni az életről. El fog folyni gyorsan. Aztán 30. Akkoriban kellene letérdelni és feltenni életed legszebb kérdését, majd gyűrűt húzni életed szerelmére, és remélni: nem csalom meg sosem. Innentől tekinthető felnőttnek az ember. Életünk felénél tarthatunk, és még lószart sem éltünk. Hogy elrepült az idő! 

Aztán a szürke hétköznapok, amit ő színez ki. Lassan összegyűlik egy saját lakásra is, bár ezért szarrá melózom magam. Utolsó pár milliónál már nem bírjuk, és hitelre veszünk egy szaros lakást, de legalább szép környezetben. Pár kocsma is van erre. Harmincöt is múlik, a nyár olyan, mint a tél. Szegények vagyunk, de a lelkünk gazdag, még szeretjük is egymást, és azt hisszük, hogy bőven van időnk. Mintha csak tegnap lett volna, hogy elkezdtünk dolgozni. Bár előfordul, hogy úgy érzem, váltanom kell, unalmas és szar a hivatali munka. Szürkén telnek napjaink, repülünk, szárnyalunk az idő fellegén, erős szél fúj, sebesen repít minket. Közelebb vagyunk a 40-hez, mint a 35-höz. 

Szép napokat töltünk el. Lehetséges, hogy egész évben tavasz van? Egész évben szép rózsaszín virág-szoknyában táncolnak a lakásunk előtti fák. Lehetséges? Valami szép következik. Megszületik az első gyermekünk. Úristen, hiszen még én is gyerek vagyok, csak felnőttben! Milyen gyorsan szállnak a percek!

Öregedünk, visszavonhatatlanul és tagadhatatlanul lassulunk, betegebbek vagyunk, fáradtabbak, a két gyerek kimerít. Egy a célom: ne legyek olyan, mint amilyen apám volt. Születésnapok születésnapok után, mindig egyel több gyertyát teszünk a gyerekek tortájára, több a láng, siet az élet. Sietünk meghalni. De gyorsan nőnek, és egyre szemtelenebbek, mi meg fáradunk vele. 45 is elmúlt, ők meg abbahagyják az iskolát, nem akarnak egyetemre menni, szarnak bele. Én meg néha eliszogatok a kocsma teraszán, és nem látom a kivirágozott fákat, csak barna leveleket látok, amit a szél kis ujjaival komiszan leszakít és a földre dob. Múlik az idő, öregedünk, megrohadunk a munkában. Miért repült el ilyen gyorsan az élet?

Számoljuk, hogy mennyi van még vissza a kerek 50-ig, de amilyen gyorsan átlépjük, olyan gyorsan száguldunk is tovább, fáj már minden, betegségek, és akárhogyan próbáljuk, nem értjük a mai fiatalokat. Bezzeg az én időmben milyen jó 30Y koncertekre jártunk. 

Innen nem folytatnám, nem tudom, hogy meddig élek, de nem is ez a lényeg. Általában nem foglalkozunk olyan dolgokkal, hogy milyen gyorsan telik az idő, én sem törődtem vele, csak akkor jut eszünkbe, ha valami olyan helyzetbe, helyre kerülünk, ami a múltba nyúl vissza, és akaratlanul is visszaesünk a régi szépségbe. Ezt olyan közelinek érezzük, hogy azt hisszük, hiába telt el sok idő, mintha nem is éltem volna, alig maradt meg bennem valami fontos. Pedig ott van minden, ott vannak a ZH-k, a hányásig vezető ivások, minden. Igaz, hogy kettesével veszed a lépcsőket, de attól a kimaradó fokokat is átléped, és ott vannak alattad. Csak nem foglalkozol vele. Valahogy az idő is így telik, akkor mindent megéltünk, de most már nem foglalkozok velük, elmúltak szerencsére. Elmúltak sajnos. Mikor mi éppen. Álmok, remények, lányok, mint a feledésbe merültek, pedig akkoriban az jelentette mindenemet. És ami most a minden, az öt év múlva csak vicc lesz, annyira más lesz minden. Inkább megélem ezt az egészet, aztán majd lesz valami. 

Épphogy kiestem az utcára a kocsmából, máris a cigarettám után kutattam a zsebemben. Negyed órám maradt az éjszakaiig, szóval gyorsan elköszöntem a többiektől. Már megint csütörtök volt és én megint a városban ittam. Az utóbbi négy héten csütörtökönként mindig bejöttem. Drum and bass bulik és laza sörözések vegyítették az amúgy "már csak egy nap és hétvége" napot. Ez a csütörtök. 

Sietősen megindultam a körútról be egy utcába, hirtelen egyből elcsendesedett minden, és a sosem alvó város robotjaitól kicsit messzebb kerültem. Csütörtök 1 óra és akkora az élet, mint nappal. Ez a város tényleg sosem alszik?

Hanyag voltam, de a hibáiból tanul az ember. A boromat csak otthagytam egy virágosláda mellett. Másfél órával ezelőtt. Ahogy érkeztem egyre közelebb a helyhez, már tudtam, hogy fél liternyi vinkóm olcsó ásványvízzel felöntött csodájának csak a hűlt helyét találom. Hanyag voltam, az éjszakában nem szabad ilyen hibákat elkövetni, főleg ha az ember úgymond "ivásról ivásra" él. Semmi pénzem nem maradt, és azt is feleslegesen költöttem el. A semmit is el lehet pazarolni. 

Gyorsan a Blaha felé indultam, és lassan realizáltam, hogy ma már nem ihatok. Haza kell szenvednem a világvégére, és kihajítottam 500 ft-ot a mocskos utca húgyszagú köveire, amit persze felkapott a szél és magával vitt a pesti éjszaka labirintusaiba. Persze, még ilyen kis utcákban is negyed óránként elhalad egy csöves, aki üvegeket gyűjt. Ha üres lett volna, akkor azért, így hogy tele volt, akkor meg azért vitte el. Valakinek boldogabb éjszakát adtam, vagy csak egy utolsó lökést a szakadékba?

Pont elértem a buszomat, viszonylag kevesen nyomorogtunk a kék dobozban. Pár részeg, pár hangosabb srác, pár szép lány. Az éjszaka menthetetlen áldozatai. Szétcsúszva. Csak érjünk már haza. Lassan döcögtünk a külváros felé. Lányok szálltak fel és le, mint valami harmadrangú kupleráj megbecsült és magasztalt angyalai, itt szentek vagytok köztünk, de ha valaki józanabbul méregetne, akkor biztos, hogy egy megromlott Marilyn Monroe-t, egy a világ elkorcsosulását megszülő anyát, egy szentségtelen nőt, elhullajtott szavaitokból és illatotokból egy parázna Vénusz szobrot gyúrna össze és formálna meg. Karjai helyett két nagy f*sszal. De ez a mocsok most nekünk fénylett, mindannyian a részegség szabadságában úsztunk, és rohadtul nem érdekelt, hogy a másik miért ilyen borzalmas, mi oka a lerészegedéséhez hétköznap, csütörtökön, mert mi is hasonló cipőben jártunk. Ez nem a társadalom hibáinak megvilágítására alkalmas időpont volt, se nem a másik kritizálására nyílt lehetőség, kikapcsoltuk az elemlámpát és hozzájuk hasonlóan mi is bújtunk a sötétbe, takaróztunk a másikkal. Ő is szégyenletes, mint én, ő megtehette, akkor én miért ne tehetném meg akármilyen rossz érzés nélkül? Nem érdekelt. Csak mentünk a busszal, és néztük az utcát, az elsuhanó villanyoszlopokat a bezárt boltokat, a kifeszített cégtáblákat. Más aludt, de mi most éltünk igazán.

Titkon reméltem, hogy otthon maradt még egy sör, és megihatom, mert anélkül nem fog menni az írás. Pedig most írni kell! Nem vagyok túl részeg, de a józanság kikötőjéből már régen kihajóztam a delírium végtelen és feneketlen tengerére. Vagy elalszok, vagy megírom ezt a szart. A pillanatot. A részeg pillanatot, amikor egy kicsit máshogyan látunk mindent. Hamis tükrök és görbe egyenesek. Szakadnak rám az égből, úgy esik, hogy csillagos az éj, úgy fáj, hogy puha a testnek. Két szék között.

A megállómhoz érkeztem, felálltam és jeleztem, elég stabilan tartottam magam. Az ajtónál egy festett arcú lány állt, szeme alatt 2-3 kékeszöld csíkkal, nekem tetszett, de tipikusan az a példa, hogy józanul nem emlékeznék gyönyörűségére, arcára, fel sem ismerném az utcán vagy a buszon. Vajon leszáll velem? De visszafordultam, és előre nézelődtem, próbáltam bemérni a kanyarok érintését, hogy ne érjenek váratlanul, ne essek el, ne lássák rajtam, hogy nem vagyok józan. A busz megállt, és én kiugrottam, ő persze fent maradt, és utazott tovább a kis világában. Egy utolsó Lucky Strike-ra gyújtottam rá, tudtam, hogy amint elfüstölöm a kis szálat, véget ér a nap, semmi mással nem tudtam rombolni magam. Lassan eregettem a füstöt, de a gondolataim álomként terültek rám, függönyt húztak a szemem elé, így minden gyorsan telt. Pik-pak vége a ciginek, a függöny felment, színpadról le! Itthon aztán tüzetesen megvizsgáltam mindent, de semmilyen sört nem találtam, így próbáltam lezárni a napot, de le kellett ülnöm ide. Megint egy teljesen értelmetlen csütörtökön vagyunk túl, szombaton Hiperkarma koncertre megyek, miért csináltam ma ezt az egészet? Igaz, ma nem vesztem el, és 2 óra előtt 3 perccel értem haza, viszonylag korán szabadultam az éjszaka karjai közül, de az elszalasztott lehetőségek sebei lüktettek az oldalamon. Ma is pénzt költöttünk, és mit értem vele? Megírtam ezt a szart.