Épphogy kiestem az utcára a kocsmából, máris a cigarettám után kutattam a zsebemben. Negyed órám maradt az éjszakaiig, szóval gyorsan elköszöntem a többiektől. Már megint csütörtök volt és én megint a városban ittam. Az utóbbi négy héten csütörtökönként mindig bejöttem. Drum and bass bulik és laza sörözések vegyítették az amúgy "már csak egy nap és hétvége" napot. Ez a csütörtök. 

Sietősen megindultam a körútról be egy utcába, hirtelen egyből elcsendesedett minden, és a sosem alvó város robotjaitól kicsit messzebb kerültem. Csütörtök 1 óra és akkora az élet, mint nappal. Ez a város tényleg sosem alszik?

Hanyag voltam, de a hibáiból tanul az ember. A boromat csak otthagytam egy virágosláda mellett. Másfél órával ezelőtt. Ahogy érkeztem egyre közelebb a helyhez, már tudtam, hogy fél liternyi vinkóm olcsó ásványvízzel felöntött csodájának csak a hűlt helyét találom. Hanyag voltam, az éjszakában nem szabad ilyen hibákat elkövetni, főleg ha az ember úgymond "ivásról ivásra" él. Semmi pénzem nem maradt, és azt is feleslegesen költöttem el. A semmit is el lehet pazarolni. 

Gyorsan a Blaha felé indultam, és lassan realizáltam, hogy ma már nem ihatok. Haza kell szenvednem a világvégére, és kihajítottam 500 ft-ot a mocskos utca húgyszagú köveire, amit persze felkapott a szél és magával vitt a pesti éjszaka labirintusaiba. Persze, még ilyen kis utcákban is negyed óránként elhalad egy csöves, aki üvegeket gyűjt. Ha üres lett volna, akkor azért, így hogy tele volt, akkor meg azért vitte el. Valakinek boldogabb éjszakát adtam, vagy csak egy utolsó lökést a szakadékba?

Pont elértem a buszomat, viszonylag kevesen nyomorogtunk a kék dobozban. Pár részeg, pár hangosabb srác, pár szép lány. Az éjszaka menthetetlen áldozatai. Szétcsúszva. Csak érjünk már haza. Lassan döcögtünk a külváros felé. Lányok szálltak fel és le, mint valami harmadrangú kupleráj megbecsült és magasztalt angyalai, itt szentek vagytok köztünk, de ha valaki józanabbul méregetne, akkor biztos, hogy egy megromlott Marilyn Monroe-t, egy a világ elkorcsosulását megszülő anyát, egy szentségtelen nőt, elhullajtott szavaitokból és illatotokból egy parázna Vénusz szobrot gyúrna össze és formálna meg. Karjai helyett két nagy f*sszal. De ez a mocsok most nekünk fénylett, mindannyian a részegség szabadságában úsztunk, és rohadtul nem érdekelt, hogy a másik miért ilyen borzalmas, mi oka a lerészegedéséhez hétköznap, csütörtökön, mert mi is hasonló cipőben jártunk. Ez nem a társadalom hibáinak megvilágítására alkalmas időpont volt, se nem a másik kritizálására nyílt lehetőség, kikapcsoltuk az elemlámpát és hozzájuk hasonlóan mi is bújtunk a sötétbe, takaróztunk a másikkal. Ő is szégyenletes, mint én, ő megtehette, akkor én miért ne tehetném meg akármilyen rossz érzés nélkül? Nem érdekelt. Csak mentünk a busszal, és néztük az utcát, az elsuhanó villanyoszlopokat a bezárt boltokat, a kifeszített cégtáblákat. Más aludt, de mi most éltünk igazán.

Titkon reméltem, hogy otthon maradt még egy sör, és megihatom, mert anélkül nem fog menni az írás. Pedig most írni kell! Nem vagyok túl részeg, de a józanság kikötőjéből már régen kihajóztam a delírium végtelen és feneketlen tengerére. Vagy elalszok, vagy megírom ezt a szart. A pillanatot. A részeg pillanatot, amikor egy kicsit máshogyan látunk mindent. Hamis tükrök és görbe egyenesek. Szakadnak rám az égből, úgy esik, hogy csillagos az éj, úgy fáj, hogy puha a testnek. Két szék között.

A megállómhoz érkeztem, felálltam és jeleztem, elég stabilan tartottam magam. Az ajtónál egy festett arcú lány állt, szeme alatt 2-3 kékeszöld csíkkal, nekem tetszett, de tipikusan az a példa, hogy józanul nem emlékeznék gyönyörűségére, arcára, fel sem ismerném az utcán vagy a buszon. Vajon leszáll velem? De visszafordultam, és előre nézelődtem, próbáltam bemérni a kanyarok érintését, hogy ne érjenek váratlanul, ne essek el, ne lássák rajtam, hogy nem vagyok józan. A busz megállt, és én kiugrottam, ő persze fent maradt, és utazott tovább a kis világában. Egy utolsó Lucky Strike-ra gyújtottam rá, tudtam, hogy amint elfüstölöm a kis szálat, véget ér a nap, semmi mással nem tudtam rombolni magam. Lassan eregettem a füstöt, de a gondolataim álomként terültek rám, függönyt húztak a szemem elé, így minden gyorsan telt. Pik-pak vége a ciginek, a függöny felment, színpadról le! Itthon aztán tüzetesen megvizsgáltam mindent, de semmilyen sört nem találtam, így próbáltam lezárni a napot, de le kellett ülnöm ide. Megint egy teljesen értelmetlen csütörtökön vagyunk túl, szombaton Hiperkarma koncertre megyek, miért csináltam ma ezt az egészet? Igaz, ma nem vesztem el, és 2 óra előtt 3 perccel értem haza, viszonylag korán szabadultam az éjszaka karjai közül, de az elszalasztott lehetőségek sebei lüktettek az oldalamon. Ma is pénzt költöttünk, és mit értem vele? Megírtam ezt a szart.