Első félidő dereka, a májusi napsütés erősen bámul ránk, ránk, kapu mögötti nézőkre. Már fáj szúró tekintete, mi lesz velem majd nyáron? Egyedül ülök a lépcső mellett a D-ben. A játék a szokásos, langyosan helyzetek nélkül. Vagyunk páran, de rohadt nagy a kuss. Ezek már nem azok az idők, amikor szerelmes lettem a csapatomba. Nem messze tőlem apuka két fiatal gyerekével. Oh, ha apám engem meccsre vitt volna ennyi évesen, bár nem értettem volna, hogy mi folyik a pályán. Ahogy ezek a gyerekek sem értették, így unalmuknak hangot adva nyöszörögtek: 

- Apa, ez engem nem érdekel!
- Engem sem fiam, de szurkolók vagyunk.

Jót mosolyogtam a nagy igazságon. Lehet, hogy nem egy El Classicón ültem éppen, de jó érzés tartozni valahova és szeretni egy csapatot. A végén még nyertünk is.