Becsuktam a szemem egy pillanatra, csak hagytam, hadd vigyen a zene. Lebegtem a teremben, a liquid drum and bass dallamai illatként lengték be a levegőt, vitorláztak, majd a fülünkön keresztül megtöltötték testünket. Színes illatokként kavarogtak bennünk a meleg hangok. Minden érzékszervünkkel szívtuk magunkba a boldogságot, a szeretetet. Egyedüli kis világomban eveztem a zene taván, elvarázsolva, a valóságtól elbújva. Bezárkózva a végtelen világba. Néha kinyitottam a szemem, akkor vettem észre, hogy mások is vannak, konkrétan egy partyn vagyok, de a másik arcáról is a tökéletes boldogság tükröződött, mintha a saját arcomat látnám. El tud vinni a zene, na. 

Bezárkóztam és kinyílt minden, felnéztem és a csillagos eget láttam, a távolságot, a messzeséget, a végtelenséget. A csillagok estek rám, vagy én repültem fel hozzájuk? Nem tudtam eldönteni, csak azt láttam, hogy eltűnt minden korlát. A tökéletes szabadság, amit gyerekkorom óta nem éreztem. Fürödtem az égboltban, éreztem a csillagok hűvös érintését. Simogatott a zene, a hangfalak vetítették ki a csillagokat körém, láttam a zenét. A hangok megelevenedtek, sötéten világítottak. 

Amilyen kis pontok a csillagok az égbolton, a világ égboltján, olyan kis jelentéktelen pettyek vagyunk mi emberek az élet végtelenségében, a gondolatok googolplex darab dimenziójának a hálójában.

A hangfalakból szárnyaló kis pillangók, maguk a hangok fénylettek a terem tetején, majd nap formákat alkotva lebegtek, mint a felhők. Felhők voltak, de napok voltak. Összekeveredett minden. Belőlük hullott az eső. Hullott nagy szemeivel, nagy cukorvirágaival ránk. Ránk, emberekre. Az esővel mit sem törődve áztunk, és mozogtunk az ütemekre, mindenki máshogyan. Amit a teste önkéntelenül képzett a rezgésekből az embernek. Boldogok voltunk. Érezni lehetett ezt az emóciót, ami mindenkiből áradt. Az emberek és a belőlük kilibbenő boldogság lágyan járt körbe, betakart és ölelt. Mintha egy ágyban feküdtem volna, és ez a mámorító gyönyör, ez az örömteli kéj, ez a gyönyörű mámor és ez a kéjes öröm lepi el a testem, burkol körbe, fon körül. Alvás és álmodás. Otthon vagyok, gyerekként, mellettem fekszik a kutyusom, felettem az a kép, ami mindig ott lógott az ágyamnál a falon, és megnyugvással töltött el. Mesében vagyok, én írom a mesét, mint amikor álmodom az álmom. Egy szőke hajú lány táncolt előttem, vagy inkább lebegett. Egy varázslány, aki szórta a bűvöletét a teremben. Ahogy egybeolvadt a zene, a boldogság, a mese, az öröm, a múlt, a jövő, a végtelenség, a csillagok, a szabadság, a lebegés és én. Ott voltam, és megéltem az egészet, csodálatos érzés volt. Ezt most jobban nem tudom leírni.

A pillanatot megfogni lehetetlen, de én most megpróbáltam, noha csak kis ideig tarthattam a markomban, mert ahogy megnéztem volna, elszállt, de kis lábacskáival nyomott hagyott a bőrömön. Ebből a nyomból próbáltam meg képet festeni, a pillanatot megírni, azt, hogy milyen is volt ez a buli. A gondolatokat és az érzést próbáltam meg leképezni egy lapra, ecsettel megfesteni, szétmaszatolni a betűfestéket a fehér lapon. Mint ahogy írtam jobb oldalt a blog bemutatkozásánál, "csak most tanulok főzni", csak festegetni próbálok, de nem tudok. Még tanulok. 

____________________________________________________________________________

Event: Spectrasoul @ A38, BUDAPEST
           2015. 06. 06.

"Az ember életét felfogni képtelen, ha rájön a világ valóban végtelen" 

Eilan voltam