Utálom a munkámat. De minden nap menni kell, a hétvégéket kivéve. Ez az élet rendje, az ember, mint a hangyaboly, nyüzsög, mozog. Mindenkinek tennie kell a dolgát. A feladat kiosztva, el kell végezni. Ha nem sikerül, akkor felállítanak, és mást ültetnek a helyünkbe. Mindenki pótolható, mindig lesz nálad jobb. Gépek vagyunk, csak érzésekkel.
Éreztem a tegnapot, de nem volt időm rágódni rajta. Metróra fel, majd 20 percnyi zörgölődés a föld alatt. Sehol sincs mér nyugalomban az ember. Minden megállónál le és fel. Ezernyi ember osztozik egy légtéren, ha csak pár perc erejéig is, de részesei vagyunk egymás történetének. Vajon hány emberrel találkoztam már életem során? És mennyire emlékszem? A munka kötelező. Tegnap elvesztem az érzelmek erdejében, de ma folytatnunk kell az egészet. Ő is folytatja, én is.
Mint mindig, negyed órával fél nyolc előtt érkezem meg a hivatalba. Nincs messze a metrótól. Bárcsak távolabb lenne. Többet sétálhatnék. Kikészít a sok hülye a metrón, pedig semmi egyebet nem csinálnak, csak utaznak, mint én. Ugyanúgy mozog bennük a gép, egy-egy hangyái a világ bolyának. Csak a jelenlétük, sokan vannak és sosem szűnnek meg. Ez a város tényleg sosem alszik? Sétálok a kisutcákban itt nyugalom honol, árnyékában tapogatózok a város zajának. A zaj árnyéka, ahol az illatok a napsugarak. Keverednek az érzések, mint ahogy reggelente a hangulatom is változik. Aztán véget ér a séta. Kilyukadok egy nagyobb útra, ahol a koszos hivatal túl szögletes épülete pöffeszkedik. Kezdődik a munka.
