"Húzd le magad azon a rohadt vécén!" - kiáltotta, és dühét kifejezvén egy jó nagyot vert az ajtóra. Majd zokogásban tört ki, és félig értetlenül magában káromkodott. Én bent ültem a wc-n a földön, leroskadtam és a fejemet fogtam. Miért veszekednek az emberek egymással? Miért vagyunk kurvára önzőek? Miért bántjuk meg egymást? Nagyon nem éreztem jól magam. Ahelyett, hogy elfogadtuk volna a másik érveit, még mélyebbre süllyedtünk a veszekedés mocsarába, és még nagyobb darab sárral próbáltuk megdobni a másikat, mint amilyet éppen kaptunk. Pont a fejbe, telitalálat volt mindkét oldalról. Fájt minden. 

Pedig a hétvégén kirándulni voltunk az erdőben. A természet tisztasága és nyugalma fonta össze kezünket, és egy-egy üveg borral megsegítve lépdeltünk az érzelmek létráján egyre feljebb. Olyan szenvedélyes volt. Csillámlott a szeme. Az mindig jót jelent. Kis világunkba begubózva, befelé fordulva csak mi számítottunk. Most meg tányérokat tört össze, és olyanokat mondtunk egymásnak, amit egyetlen élőlénynek sem illik mondani. Még egy kibaszott tengeri moszatnak sem. Fájt, amit ő mondott, és az is fájt, amit én mondtam neki. Borzalom. 

Lekuporodtam a földre, és becsuktam a szemem. Próbáltam eltűnni innen. Valami szépre, jóra gondolni. Zöld mező rajzolt őzekkel és nyulakkal. A nap is rajzolt. Egyedül a fű a valódi. De akkor is olyan valós az egész. A nap melegít, a szellő hűsít, tökéletes elegye ez a világ egyetlen csodájának, amit úgy hívnak, hogy élet. Aztán változott. Most a holdat láttam és az eget. A földet nem is. Oldalról kezek simítottak, nyugtattak. Mint édesanyánk ölelő és védelmező keze, amikor csecsemőként a karjában ringat. Nem emlékszik rá senki, de valami hasonló lehet. Szerintem. 

De aztán kinyitottam a szemem, és itt voltam a valóságban. Felálltam, és belenéztem abba a rusnya vöröses tükörbe, ami a kézmosó felett lógott. Ez az arc nem egészséges. Hogy lehetek ez én? Majd egy hetes borosta, begöndörödött, és csintalanul szétálló hajfürtök, amik már a fülemet is betakarták. Az a szem! Hol van már az a két barna gyűrű, amit ő annyit dicsért. Halvány az egész. Sziena és umbra színek keveréke. Sok izgalmat nem ígér, inkább fásultságot, letörtséget. Ha tényleg a szem a lélek tükre, akkor én nagy szarban vagyok. Nagyon.

Feleszméltem. Elmúlt a sírása, végre hazajött a csend. Sajnos mindig a csendben van a legnagyobb zaj. Halljuk a gondolatainkat, mégpedig akadálytalanul. Most megint kezdtem hallani őket. Egyre hangosabbak lettek. Gondolatok és érzések. Egyre gyorsabban. Megnyílt valami csap az agyamban, és kezdett megtelítődni a kád. Fogy a levegő. Egyre jobban dől a víz. Elönt mindent. Szeretem őt, de bántottam. Megfulladok. Mindenkinél jobban szeretem és mindenkinél jobban megbántottam. Megsüketülök.

Az utolsó pillanatban kivágtam az ajtót, és sebesen az utca felé indultam. Úgy éreztem, hogy összenyom ez a kis helyiség, friss levegőre van szükségem. Őt nem láttam sehol. A cipői ott pihentek a helyükön. A sajátjaimat viszont felkeltettem az álmukból és erőszakosan léptem beléjük. Zár nyílik, kabát a kezemben. Lépteim törték meg a kurva csendet a folyosón. Le a lépcsőn. Kiértem az utcára, felvettem a kabátomat, és futásnak eredtem. Keresztül a parkon. Próbáltam elfutni magam elől, a gondolataim és az érzéseimtől. Zavartan dúdolni kezdtem. Remélem ott maradtak a wc-ben, és nem követnek. Nem mertem visszanézni. Kezdtem fáradni. Nem vagyok jó állapotban. A hideg levegő kis adagokban, de gyorsan érkezett be a torkomba. Egyre rosszabb lett. De nem érdekelt. Futottam. Futás a semmibe. A sötétséget csak néhány lámpa nézése törte meg. Esős és párás volt minden. Nem esett, csak esős. Hideg. Hűvös őszi éjjel, pedig bőven a nyárban voltunk. A combom kezdett fájni, és köhögnöm kellett, de nem tudtam. A dúdolást sem bírtam folytatni. Egyre jobban kikészült a lábam, már alig-alig éreztem a földet. Egyre sötétebb lett és egyre jobban kezdtem elveszíteni minden kontaktomat a talajjal. Magától mozogtam, nem tudtam már befolyásolni a testem működését. Nem éreztem semmit. Az agyam is kikapcsolt, vége az egésznek. Nem hallottam semmit, már a csendet sem. Csak futottam, de már Isten sem tudta, hogy hol. Ez már nem a valóság volt. Vége volt.

Az ágyamban ébredtem, hat óra tizenöt perc. Nem éreztem fáradtságot. Felültem. Ő már a konyhában sertepertélt. Ilyen a jó feleség. Benyitottam, éppen rántottát készített. Pirítóssal. Köszöntött, visszaköszöntem. Leültem a helyemre, és néztem. Gyönyörködtem benne. Benne és mindenében. Rozsdavörös hajában, kis szeplős arcában, sejtelmes ajkaiban, selymes karjaiban. Korán reggel, álmosan, fésületlenül, hálóingben rántottát főz. Nem mondott semmit, olyan volt, mint mindig. Gyorsan megettem. Megmostam az arcom és felöltöztem. Elindultam a hivatalba, előtte szép napot kívántam neki, és megcsókoltam a homlokát. Esernyőt vettem, talán esni fog ma is. 

Visszafelé tartottam a boltból, ahol két doboz csokis kekszet vettem húgomnak, ugyanis ma van a születésnapja. Többre nem futja tőlem, mert nincs készpénzem. Bankba meg nem szeretek járni, a kártyát sem használom, mióta ok nélkül benyelte a kurva gép. De elegendő ajándék lesz neki, ilyen finomat mástól úgyse kap. 

Egy nagy park terül el a házunk előtt, ami ilyenkor, kora délután is tele van élettel. Nyugdíjasok sétálnak a fasorban, kisgyerekek motoroznak, játszótereznek, babakocsik gurulnak az ébredező márciusi gesztenyefák között. Teljes idill. Ráadásul szép napfényes délutánunk van, ezért úgy döntöttem, hogy leülök egy padra, és elszívom a hétvégéről megmaradt utolsó szál cigimet. Elővettem a zsebemből a kék Lucky Strike-os dobozomat, és kihúztam az ott árválkodó cigarettát.

Könnyedén kapott lángra a kis pálca, és világoskék füstjével törte meg a teret, telítette meg a levegőt. Egészségtelenség a természetben. Olyan jó volt ott ülni, mivel tudtam, hogy előttem áll még egy feladat ma. Beadandót írni és éjfél a határidő. Még hozzá sem kezdtem. Amilyen lustán húzódzkodott fel a füst az égben, éppolyan lustán álltam hozzá ehhez a feladathoz én is, pedig volt rá bőven időm. Pár társamnak az előző héten kellett ezt leadni, és az utolsó napokban kicsit izgatottan mesélték, hogy mennyit kell még írniuk, hogy elcseszték az időt. Én meg csak hallgattam őket, "oh, én majd időben megcsinálom" és most itt ültem a padon, és az ő levetett cipőjüket hordtam. Miért vagyok ilyen lusta?

Igyekeztem kiélvezni az utolsó pillanatokat a cigarettámmal, és kicsit másfelé terelni a gondolataimat. Mint amikor felébredünk pár perccel az ébresztőnk előtt, de mi még visszafordulunk, és próbáljuk az álom utolsó foszlányait párnaként a fejünk alá gyűrni, és élvezni a pihenést. Én is becsuktam a szemem, és kicsiket szívtam, majd eregettem a füstöt, közben a madarak csicsergésére figyeltem. Nyugalom. Hosszú nap lesz a mai, de meg fogom tudni csinálni ezt az egészet. Órán még érdekelt is a téma. 

Elfogyott a cigarettám, a dohányból hamu lett, a hamut meg elvitte a szél, mint a maradék szabadidőmet is, amit semmittevéssel tölthettem. Kezdődik a munka. Először életjelet kell adnom magamról a többieknek, mivel ez csoportos munka, gondolom ők már befejezték a saját részüket, és most azon aggódnak, hogy én mikor leszek már kész. De szar lesz magyarázkodni, de így jár az, aki elfújja az idejét, mint előbb a füstöt. Nem értem, hogy miért nem tudok átszellemülni, ráállni a tanulásra. Mindig csak halogatok, csak felhalmozok, de sosem fog semmi elkészülni, ha én nem állok neki. Tisztában vagyok a dolgokkal. Éjszaka aludni sem tudok olyan nyugodtan, hogyan is tudnék, ha már az ablakomon kopognak a teendők, és ma már az ajtómat nyitogatják. Mindjárt beengedlek titeket, csak még megnézek egy kurva részt a sorozatból, amit nem is élvezek. Aztán mégse engedem be őket, magamnak hazudok, szar az egész, nyomasztó. Ilyen a lustaság, ma már ebből nem fogok kinőni, mert az átlagos színvonal eléréséért fogok küzdeni a dolgozatomban. Pedig kellő időbeosztással tudom, hogy jót tudnék írni, szép grafikonokkal, de így sietnem kell majd. Viszont idővel le kell küzdeni a lustaságot, mert most lehet, hogy elég lesz ennyi idő az átlagosra, de legközelebb nem biztos. 

Ha sokszor érzed úgy, hogy "de jó lenne visszamenni csak egy hetet az időben, hogy ne pazaroljam el az időmet", akkor valamit rosszul csinálsz. Még rosszabb, hogy én most ezen siránkozok, ilyenkor pár óra múlva veszem észre, hogy még mindig nem álltam neki, akkor már az a bajom, hogy milyen jó lenne ide visszatérni. És ez most csak kicsiben, de az élet nagyban is így működik, nagyban is elkövetek ilyen hibákat. Szóval befejezem itt az írást, és nekiállok a feladatomnak, mert nem a tegnap megdöglött kutyámat kell simogatnom, hanem a még élőt kell elvinnem sétálni. Bármennyire is nincs most hozzá kedvem. Uh, de szar gondolattal zárom ezt a posztot, legszívesebben kitörölném, de már mindegy. Nem akarok több percet elpocsékolni a drága időmből. 

Az idő drága, de csak holnap tudjuk meg, hogy mennyire. VAGY Az idő pénz, de csak holnap tudjuk meg, hogy mennyi az értéke. 

Fuh, ezek egyre rosszabbak, nem véletlenül nem én vagyok Coelho. Én csak Eilan voltam. 

Lusta voltam az utóbbi időben, és nem írtam ide semmit. Pedig naponta kétszer 40 percet vonatozok, majdnem mindig egyedül, így sokat gondolkozok. Hazaérve sokszor támad valami jó ötletem, amit leírhatnék ide, de a megszokott napi rutinként végzett evés-tévé-facebook kombó mindig összetöri az egészet. Lustaság. Olyan jó bedőlni az ágyamba, és csak nézni azt az agymosó szar tv-t. Noha nem latin sorozatokat, meg hasonló marhaságokat nézek, de az egész tv kikapcsolja az agyat, pihentet. De érdekes pihentetés ez. Mint hétvégén amikor alszok vagy 11 órát, de felkelve nyúzott vagyok és álmosabb, mintha csak 7 órát aludtam volna. Úgy pihentet a tv, hogy fáradtabb és lustább leszek. Igaz ma az 1984-et néztem meg, az kicsit serkentette az agyamat.

Ehhez a fáradtsághoz hozzátartozik az is, hogy használom a fejem. Egész sok órára bejárok idén az új, normálisabb alvásrendemnek köszönhetően, bent meg együtt élek az előadásokkal, odafigyelek. A végére kicsit elfáradok azért. Szóval lassan telnek a napjaim, nagyon nem történik semmi. Egy-két csalódás azért ért, de erről most nem akarok írni. Inkább megyek vissza agyat mosni és semmit sem tenni, mert abban legalább nem lehet hibázni. A TV szar. Pont.

Tegnap megpróbáltam végignézni a Tótumfaktumot, a filmet, amit nagyon kedvelek, de fél 12 környékén olyan szinten úrrá lett rajtam az álmosság, hogy a felénél ki kellett nyomnom az egészet. Ez már a javulás jele? Lehetséges. Most is gyengülök, de az ujjaim még pötyögni akartak egy keveset, mielőtt ők is engedelmeskednek a fáradtságnak, és pihenőre térnek. Aludni tényleg az egyik legjobb dolog a világon. Betakarózni a gondolataimmal, amik aztán egyre jobban elszabadulnak, mint valami zabolázatlan lovak. Amikor már nem én irányítok. Amikor valótlanná válik a valóság. Amikor álommá válik minden.

"még ne legyen valóság, már ne legyen álom"

Általában nem fogom fel ezt a határt, amikor átlépek az álom világába. Mint amikor az ember sokat iszik, nem tudja, hogy mikor jön el az a korty, ami után végleg lekapcsolják a villanyt, Az utolsó, ami már nem kellene. Épp ez a jó az egészben, elengedem a gyeplőt, nem küzdök már a lovakkal, úgyis szabadok, szárnyakat és egyéb kellékeket növesztve átlépnek minden dimenziót, szállnak, úsznak, vágtatnak mindenfelé. A gondolatok szabadsága. 

"nem akarom látni a világot, 
nem akarok álmodni sem róla,
csak betakarózni
a Feneketlen tóba"

Próbálom minden bajomat elfelejteni, és csak a szépre és a jóra gondolni lefekvéskor. Hátha ezt folytatva meg tudom álmodni a szépet. De ez csak ritkán sikerül. Van, amikor a lovaknak más ötletük támad, és letérnek az útról. Ma szeretném, ha hozzá vinnének el a gondolat-paripáim. Csak egyenesen az úton. De ez nem rajtam fog múlni. 

Éjfél. Régen találkoztunk. Három nulla. 

Elkezdődött a következő félév az egyetemen, és az utóbbi idők sikertelensége, illetve hibái után próbálok kicsit megjavulni. Kezdetnek csak annyi, hogy minden órára bejárok. Még. Most tanulok meg korán kelni. Előző héten kicsit érdekesen aludtam, mivel előtte a gyárban sz_ptam éjszakai műszakban, így az átállás nem ment könnyen. Délután 4 órától aludtam éjfélig. Aztán fent voltam délutánig, majd elölről. Előnye az volt, hogy a reggel 6-7-es indulások alkalmával teljesen friss voltam, hátránya, hogy hazafelé már fáradtam a vonaton. Most kicsit jobb vagyok, 10-11 felé megyek aludni, és reggel időben kelek.

Ez tényleg sosem volt az erősségem. Sokszor bementem volna az adott órára, még ha az előadás volt, érdekelt, csak nem díjazta az ágyam, hogy elhagyom. Visszahúzott, én meg engedtem a csábításának. Aztán a másik oldala, a lefekvés. Sokáig ébren maradtam, 4-5 óráig is (most a szünetben akár reggel 7-ig is), éjszaka olyan nyugodt minden, jól lehet gondolkozni, vagy sörözni. Ide is akkor írtam, elég, ha megnézem az utóbbi bejegyzések időpontjait. Hétvégén aztán jöttek az ivások, barátok, 5-nél előbb sosem kerültem haza, de előfordult, hogy délig is ittunk. Ennek most kicsit vége, tényleg változni kell. Az időbeosztással mindig is problémáim voltak. 

Persze azt sem akarom kifelejteni, hogy mostanában kicsit boldogabb is vagyok. Év elején mindig jobb, nem kell tanulni, még nem állok semmiből szarabbul, mint a többiek. Utóbbi 2-3 hónapban elég mélyen voltam. Ebbe a gödörbe főképpen a lány miatt kerültem, akivel részegen találkoztam, majd sokat beszélgettünk, és végül megszeretett, amit én mindenképpen el akartam kerülni, mert én nem tápláltam irányába semmi hasonlót. Nem tartottam szépnek (én sem vagyok az), és zavart, hogy másfélszer annyit élt le ebben a szar világban, mint én, szóval bőven idősebb nálam. Sok bonyodalmat szült ez az egész. De most már jobb. Most már nem beszélünk. 

Itt a tavasz, érzem. Hétvégén is kint ültem a kertben, nagyszüleimnél,és csak szívtam magamba a vidéki levegőt. Sütött a nap, de hűvös szellők játszottak a fák között. Megöleltek, és beleborzongtam a közelségükbe. Nem a hidegségük miatt, hanem eszembe jutott ez az érzés, amikor jön a tavasz, amikor újraéled az egész világ. Kezdődik az év. Meleget érzünk, de azért néha kicsit hideg van, ezt a kettősséget nagyon szeretem. Ezt a 10 fokot. A lányok is szebbek ilyenkor, mint ősszel. Lehet kint sörözni a parkban, nem kell drága kocsmákba járni. Jobb az ember közérzete, mint a folyton borús és szürke ősszel. 

Csütörtökön rám mosolygott egy lány, miközben köszöntünk egymásnak. Ilyen kevés elegendő ahhoz, hogy vonzódni kezdjek hozzá? Egész hétvégén ha becsuktam a szemem, akkor őt láttam. Mostantól ő már más nekem, nem egy a sok közül. Érdekes, hogy ilyen könnyen változunk. A másik lány hónapokig nem tudott előhúzni belőlem ennyi szerettet, amit ő 1 perc alatt. Érdekesek az emberek, érdekesek az érzelmeink. Azért még olyan sokat nem beszéltem vele, nem is ismerem teljesen, de most lesz egy összejövetel a szaktársakkal, ott változhat ez a helyzet. Aztán majd úgy járok, mint a másik lány velem. Nagy játék ez az élet, nem dobhatunk mindig hatost. Bár remélem, hogy mindig egyest sem. Mindegy, próbálom folytatni ezt az újulást, bár a sörözések maradnak, és a táskámban mindig ott lapul a rohadt drága Lucky Strike is, szóval kis lépésekkel haladok a jobb felé, de legalább haladok. Most meg kicsit elrepült az idő, szóval elmegyek aludni. (ez is olyan furcsa, kb sosem feküdtem le éjfél előtt) Álmodok valami szépet, vagy nem, nem gond, itt a tavasz, dagad a fasz ami kicsit boldogabbá tesz. Jó érzés.

Eilan voltam

Múltkor azon gondolkoztam, hogy ha lehetne 3 kívánságom, akkor mi lenne az? Ez olyan bonyolult kérdés, hogy csak kettő jutott az eszembe. Most esetleg kitalálok egy harmadikat.

Ha kifognám az aranyhalat, az nagy csoda lenne, mert alapból sosem szoktam horgászni, nem is tudok. Az a része tetszik, hogy kiülünk a partra, a nyugalomba és már délelőttől iszunk. Olyan, mintha egyedül kocsmáznánk, csak békében, el lehet sok mindenről elmélkedni. De a lényege nem tetszik, a hal kifogása. Sajnálom is szegény állatot, gyötrelmesen telnek utolsó percei az élet világában, mielőtt átúszna egy olyan helyre, ahol már nem fog fájdalmat érezni. Ahova a horgász is tart, és minden egyéb élőlény. Az ember Istent játszik minden más élőlény felett, mert ok nélkül is képes elvenni tőlük azt, ami élőlényekké teszi őket. A létet. Erről jut eszembe a Rumnaplóból egy rész:

"Az ember az egyetlen élőlény a Földön, amelyik szerint van Isten. És az egyetlen, amelyik úgy viselkedik, mintha mégsem létezne."

Persze ezek elég erős gondolatok. Ha nem ölnénk állatokat, akkor is egy hasonlóan elcseszett faj lenne az ember. Azért, mert túl okosak vagyunk. Erről végül is nem mi tehetünk.

Valahogyan azért mégis kifognám a halat, aki 3 kívánságomat teljesítené, hogy visszadobjam, és élni hagyjam. Mivel ez alapból már mesébe (vagy álomba) illő, ezért bármit kívánhatunk. Létrehozhatunk egy alternatív valóságot. Egy ekkora lehetőség lenne a kezünkben, amivel minden problémát megoldhatunk, de én nem így használnám fel. Csak magamra fordítanám ezt az "erőt", mivel a világ működéséhez és a problémáihoz nem értek, ezért meg sem tudnám oldani. Így talán mégse lennék olyan önző. Minden a legtöbb gyerek meséken nő fel, így legyünk most ilyen túlkoros gyerekek. Akkor mit kívánnék? Valami olyasmit, amivel jobbá tenném az én és hozzátartozóim életét.

Első kívánság: kivételes memória

Nem tudom eldönteni, hogy ezzel mennyi bajom lenne, mivel sokat iszok és hatalmas marhaságokat csinálok, ezért ilyenkor próbálok mindent elfelejteni. Sokszor pont ennek az ellenkezőjét kívánom. De remélhetőleg ebből kinövök majd, viszont a tanulásban minden problémám megszűnne. Elég lenne valamit egyszer elolvasni, vagy egy előadást végigülni, és mindent szóról szóra visszatudnék mondani. Úgy képzelem el ezt a kívánságomat, mint egy pendrive-ot, mappákban raktározódna el minden, és bármikor bármit fel tudnék idézni. Könnyebbé tenné az életemet, de nem lustulnék-e el túlságosan? Lehet, hogy a tanulással fejlesztjük ki azt a szorgalmat magunkban, ami miatt a későbbiekben felnőtté és normális emberré tudunk válni. Azt a lustaságot csökkentjük, ami a munkában is akadályozna. Nem tudom ezt sem eldönteni, de ha ilyen tudás birtokában lennék, akkor minden jegyzetemet végigolvasnám, és mivel eddig sem tanultam olyan túl sokat, általában a nagy része az utolsó napokra maradt, így lehet, hogy ilyen memóriával még többet tanulnék (olvasnék). Az az érzés, hogy csak el kell olvasni, meg kell érteni, és utána mindent biztosra tudok, az megnyugtatna, és több kedvem lenne hozzá. Sokszor azért nincs kedvem tanulni, mert vannak olyan tételek, amiket az életben nem tudok megjegyezni, és nincs sikerélményem benne, úgy érzem, hogy erre nem lehet eleget tanulni. Szóval valami ehhez hasonló lenne az első kívánságom, ilyen memóriával könnyebbé tenném az életem.

Második kívánság: érzelmek befolyásolása

Ez egy elég szemét kívánság, és lehet, hogy valakinek tudnék vele segíteni, de más érzésit manipulálni nem szép dolog. Úgy képzeltem el, mint Simsben, amikor a megfelelő cheat beírása után tudtam módosítani, hogy egyik tag milyen viszonyban legyen a másikkal. Itt sincs semmire garancia, hogy nem ártanék vele magamnak, könnyen megváltozhatnék, és noha nem szeretnék ezzel visszaélni, hogy minden egyes emberen használjam, de nem tudom, hogy mennyire tartanám ezt be. Elsődleges célom az lenne ezzel, hogy a szeretet növelésével (és a viszontszeretet érzésével) boldogabbá tegyek egy-két embert az ismerőseim közül, akik megérdemlik. Köztük magamat is. Na nem ilyen Palvin Barbikat édesgetnék magam mellé, az elég durván feltűnő lenne, hanem csak kezdő lökést adnék egy normális lánynak, akit megismerek és később megkedvelek. Saját érzéseimet nem módosítanám, az elég veszélyes lenne. Nem akarok elvakultan szerelmes lenni senkibe, nem is tudom, hogy milyen lehet 100%-ig szeretni valakit, ha létezik egyáltalán ebből ilyen maximum. Csak kicsit jobbá tenném ezzel is az életem. 

Harmadik kívánságom még mindig nincs, visszaolvasva ezek is elég hülye kívánságok, ettől nem lesz kevesebb éhező a Földön, vagy nem jut el az ember a Marsra. Kicsit ilyen jogosulatlan is lenne, ahhoz, hogy jobb életem legyen, meg kell dolgozni és ki kell érdemelni. Kár, hogy hiába akartam elengedni a fantáziámat, a realizmus mégis visszahúzott a földre, és mindkét kívánságban látom a rosszat, és azt, hogy nehezen illene bele ebbe a világba. Ezért utolsónak lehet, hogy olyat kívánnék, amitől le tudnám dobni ezt a követ a "fantázia-léghajómról" és el tudnék emelkedni innen. Viszont eleinte arra gondoltam, hogy tudjak pénzt teremteni, amennyit csak akarok, így másokon is tudnék segíteni, és én is gazdag lennék (ami nem vágyam túlságosan, annyi a célom az élettől, hogy átlagos vagyonom legyen, mint a többi embernek, más kérdés, hogy ma az átlagos elég kevésnek számít), de erről majd legközelebb írok, amikor azon fogok gondolkozni, hogy milyen lenne, ha megnyerném a lottót. Sok pénzemmel a gazdaság végeláthatatlan forgását is gyorsíthatnám, de a valóságban maradva, nem lennék én sokáig szabadon, ha egyszerre csak úgy pénzem lenne. Börtönbe zárnának lopásért azok, akik ténylegesen lopnak. Meg is változtatna engem, minél több pénzed van, annál többet akarsz. Így inkább emelkedek azzal a léghajóval. Ezért a harmadik kívánságom az lenne, hogy újra kezdődjön az életem az óvodás éveimtől számítva, mert olyan szabad, gondtalan és fantáziadús azóta sem volt semmi, mint akkor. Nem volt szükségünk rohadt jó memóriára, és saját Érzéseink sem akarták kivágni a szívünket, majd aztán nyersen összezúzni a poshadt fogaikkal. Az élet rendje, hogy felnövünk, változunk és megküzdünk az akadályokkal, de jó lenne újra megélni ezeket az éveket, lehet, hogy másodszorra úgy alakulna, hogy 2015. február harmadikán ha kifognám az aranyhalat, akkor nem lenne szükségem ezekre a kívánságokra ahhoz, hogy szeressek élni. Lehet, hogy csak 3 sört kívánnék magamnak, egy doboz Lucky Strike-ot meg egy csomag gyufát hozzá, mert jól van ez így. Lehetne jobb, de megelégszek ezzel, mert lehetne szarabb is. Örüljünk ennek, ami van. 

Eilan voltam

Ébredtél már arra az érzésre, hogy valami nagyon különleges történt veled előző este? De nem emlékeztél, mi volt az, hol és kivel történt? Mint amikor szerelmes leszel álmodban. És az az érzés veled marad másnap is. Még akkor is, ha tudod, hogy az az ember nem is létezik. 

Unmade beds - Bevetetlen ágyak filmből

...mintha ezer éve történt volna. De múltkor hazafelé eszembe jutott ez, és sok más emlék róla. Szomorú és mérges voltam magamra. Nem tudtam megmondani a lánynak, hogy nem érzek semmit iránta. A kurva sörök is inkább ellenem voltak, mert még közelebb engedtem őt magamhoz, mint azt szerettem volna. Próbáltam úgy nézni rá, mint akibe szerelmes lennék, de inkább irtóztam tőle, magamtól meg undorodtam. Pedig ezer éve milyen jó volt. Akkor még talán szerettem is valakit. Nem hiányzik már az érzés, de nem tagadom, jó volt. Kizártuk a külvilágot, nem is jártunk el közösen a barátinkkal, csak mi ketten. Csak annyira folytunk bele egymás életébe, amennyire azt kellett. És legtöbbször semmit sem csináltunk. Beszélgettünk. Mesélt nekem sok mindenről és én is hasonlóan tettem. Felolvastam a meséket életem könyvéből neki. Sokszor csak hétvégén tudtunk találkozni, mert ő szorgalmasan tanult, ráadásul Budára járt. Ezt imádtam benne, hogy olyan okos volt. Nem is tudom, hogyan tudott engem szeretni? Ő volt Dóri.

Egyik hétvégén a városban sétálgattunk, céltalanul. Kitaláltam, hogy lenne-e kedve vonatozni egyet, mindegy, hogy hova, csak kicsit utazzunk el, csak kicsit legyen nyugalom. Nem messzire. Teljesen spontán lementünk a Velencei-tóhoz, és 1-1 bor kíséretében kiültünk a vízpartra. Figyeltük, ahogy eljön a délután, majd egyre sötétebb lepedőt húz magára az ég. A Nap otthagyott minket, de egy utolsót még köszönt nekünk a víztükörről. Megvilágította arcunkat, egy legutolsó jó éjt puszit adott mindkettőnknek, majd folytatta soha véget nem érő útját valahol Székesfehérvár kéményei mögött. Még nem volt teljesen sötét. Láttam Dóri arcán, ahogy a szürkület játszik vele, annyira szerettem azt a maci-arcot. Mosolygós lány volt, de nem nevetett azért minden viccemen. Nem volt se ilyen, se olyan, se túl ez se túl az, ezt szerettem benne, hogy két lábbal állt a földön, de voltak szárnyai, ha elhívtam egy kis kalandozásra a gondolatok fellegén, akkor velem tartott. Vele olyan nyugodt volt minden, bár akkor gimnáziumban nem törődtem a problémákkal, nem számítottak annyira, és nem is bántottak úgy, mint idősebben. Gondtalanság. Ez az, ami vele együtt eltűnt ahogy idősebb lettem, csak egyre szarabb lett. Nem is szoktam rá gondolni, nem is tudom, hogy mi lehet vele, csak múltkor jutott eszembe a metrón, amikor pont a jelen miatt szenvedtem. Nagy eséllyel ő is megváltozott, ahogy én is, nem él már az akkori Dóri, ahogy sajnos az akkori Eilan (amúgy Elek vagyok) sem. Mindketten valahol az álmokban léteznek már. Vajon most is ott ülnek a tó partján? Én az utolsókat kortyolom az olcsó borból, amíg ő a csillagokat figyeli, és szőke hajfonatait lágyan simogatja a tó felől suhanó szellő, kék szemével az eget pásztázza, és amilyen nyugodtak a csillagok, olyan nyugodt ő is. Tükröződik a tekintetén ez az egész, égszínkék idillben úszok én is, mert a szemébe nézek, ahol elveszek, de ennél jobban nem is találhatnám meg magam. Beleremegek a hullámokba, amiket érzek belül magamban, majd akaratlanul és tehetetlenül, szó nélkül felé hajolok és megcsókolom. Ha akarnám, sem tudnám abbahagyni, annyira szeretem most őt, és úgy érzem, hogy ez örökké fog tartani, én már haza sem akarok menni, hanem itt ülni vele addig, amíg meg nem halok. 

De nem tartott örökké, mint ahogy semmi sem tart addig. Sajnálom, hogy ezeket már nem élhetem át, és azt is sajnálom, hogy egyáltalán eszembe jutott. Ezt kellene a másik lánynak elmesélnem, és utána azt, hogy én ezredannyira sem érzek iránta, mint akkor Dóri iránt. De én nem vagyok ilyen, ezzel megbántanám, nem is tudnám ezt elmesélni, gyenge vagyok én ehhez. Nem ilyen a személyiségem, inkább olyan örök álmodozó, de ha már tenni is kellene érte, hozzásegíteni magam az álmok valóra váltásához, akkor csak ülök csendben, és nem csinálok semmit. Lefekszek aludni és újabb álmokat álmodok meg. Aztán vagy emlékszem rájuk, vagy nem. Szerelmes leszek álmomban, pont úgy, ahogy a filmben is mondták. 

Közben reggel lett, én meg nem aludtam semmit. Nyugovóra is térek, megpróbálok álmomban visszaváltozni azzá, aki régen voltam, megkeresem önmagamat a végtelenségben. Talán valóságosnak fog tűnni az egész. Szerelmes leszek álmomban, annyira, hogy holnapig velem marad ez az érzés, még akkor is, ha már Dóri nem is létezik. 

"Nagyon szép hangod van, szerintem ezt az adottságot csak igazán jó emberek kapják meg az életben" bókoltam a pultos lánynak a kocsmában. Bár tényleg csodáltam, de nem akartam fűzni. Arra ott volt a másik 4 sorstársam. Ők is egyetemisták voltak, és ők is hasonlóan sikeresen készültek a jövő heti vizsgákra, mint én. Nem terveztem, hogy ott kötök ki, de az egész napos korcsolyázás és forralt borozás után nem volt kedvem hazamenni este 8-kor. Barátaim 1 órára lemorzsolódtak mellőlem, és mivel az első vonatig még 3 órát kellett várnom, ezért összeismerkedtem pár normális emberrel. 

A pultos lány viszont 3-kor bezárt, de megengedte, hogy maradhatunk. Leült közénk inni, és még azt is megengedte, hogy bent dohányozzunk. Soha nem dohányoztam úgy kocsmában, hogy megengedték volna (mármint mióta alapból tilos az ivókban, amivel egyetértek), ezért olyan izgalomba jöttem, mint egy kisgyerek, aki kap egy új matchboxot. Pedig csak önkéntes egészségrombolásról volt szó, amiben eddig mindig az élen jártam. Ha jól érzem magam, akkor sörözök, ha sörözök, akkor rágyújtok, ha rágyújtok és sörözök, akkor jól érzem magam. Ebbe a körforgásban telnek a hétvégéim elég rég óta. Szánalmas.

Aztán előkerült a gitár is. Mert addig csak simán énekelt velünk a pultos lány. Ott mindenki jól tudott gitározni. Ezért a háttérben maradtam, és hallgattam egyik társam élményeit arról az 5 hónapról, amikor mentőápolóként dolgozott. Szerencsére voltam elég részeg, hogy nem minden képet láttam magam előtt, de biztos vidám hivatás lehet. Mások halálához asszisztálni, ha éppen olyan balesethez hívják őket. Léteznek még hősök, nem kell ahhoz moziba menni, és megnézni valamelyik Avangers filmet. 

Jó volt könyökölni a pulton, és elveszni a beszélgetésben, minden téma előkerült aztán. Kicsit gitároztam is, csak sodródtam a részegség és a jó hangulat édes árjában addig, amíg el nem jött a reggel. Elköszöntünk egymástól, és megengedték, hogy ha legközelebb is itt fogok inni, meg ők is, akkor menjek oda hozzájuk nyugodtan. Nem hiszem, hogy ez elő fog fordulni megint. Felültem a vonatra, és próbáltam nem elaludni. A hétvége vége, jöhet a tanulás, vagyis folytatódhat, semmi esélyem, hogy ne bukjak meg az utolsó két vizsgán. Bár az első nem is olyan nehéz, tehát a legközelebbi alkalmon van esélyem elérni egy 3-ast, de akkor is a kurva életbe, megint csalódást okozok magamnak. Kérdezte is valaki múltkor, hogy miért tartom magamat olyan kevésre, hiszen sok jó tulajdonságom van. Azt feleltem erre neki, hogy azért, mert ismerem magam. Jobban, mint bárki. Minden hibámat érzem legbelül, fúrja az oldalam. Magamat nem tudom becsapni. Pedig hányszor próbálom. De jól is van így, jó, ha tudod, hogy mekkora szar alak vagy.

Itthon aztán meleg tea és szendvics várt. Az utolsó pillanatok, amikor még szabad lehetek. Az alvás szabadsága. Gyorsan megittam a teát, és a fal felé fordultam. Hamar elaludtam. 

Délután aztán majd' megdöglöttem. Szomjasság, fejfájdalom, izomláz és a lelkiismeret másnaposságának kínzó elegye gyötört. Lelkiismeret furdalás. Vicces. Annyi helyen szúrt már meg, hogy ha mesefigura lennék, és innék, akkor mindenhol folyna ki belőlem a víz, mint a szitává lőtt Disney rajzfilmfiguráknak. Gyerekként nevettem ezeken. Gyerekként minden jobb volt, minden vidám és érdekes, játékra hívott minden egyes tárgy. Most már rám sem hederítenek. Kiveszett belőlem a fantázia, a faágból már nem lesz többé kard, csak egy gally. Nem változik már át előttem. A szőnyeg sem válik végtelen várossá utakkal, ahol az autóimmal közlekedtem, csak egy poros valami, amit mindig ki kell porszívózni. Szomorú dolog így elveszteni a játékot. Kár, hogy nem tudok visszatérni oda, amikor a pénzre úgy néztem, mint egy büdös szagú érmére, és nem láttam a súlyát, az árnyékát, azt, hogy mindent ez működtet. De nem szabad a múltba vágyódni, a jelent kell olyanra formálni, hogy aztán a jövőben ide áhítsak visszatérni. 

Most megyek aludni, 2 órát a fal felé fordulhatok, aztán folytatódhat a tanulás, majd a vizsga. Viszont álmomban gyerek leszek. Új matchboxszal.

Eilan voltam

- gondolatok, csak úgy mindenről.

...nem tudom, hogy meddig van nyitva az a kocsma - közöltem barátomnak a telefonba, aki fél 12-kor hívott fel ezért, hogy megéri-e neki még buszra szállni, és azon sínylődni szomjasan vagy 20-25 percet, vagy menjen haza, és pihenjen esetleg? Hangjából arra a következtetésre jutottam, hogy ő nem fogja feladni, megvívja a harcot önmaga ellen, és utazik egy keveset, ahol majd kétes alakok között megiszik 1-2 sört, amíg jön visszafelé az éjszakai. Nekem ilyen problémáim nem adódtak, én itthon söröztem, és a Radiohead - Weird Fishes-t hallgattam, egyhuzamban vagy 13.-adjára. Pihentem. Ma már úgysem tanulok, akkor dőljünk hátra, és nyissunk ki még egy sört.

Gyorsan telik az idő, néha túl gyorsan. Jövőhéten lesz egy nehéz vizsgám, de olyan sebesen pörögnek az órák, hogy alig fogom fel. Még van rá időm tanulni, még van rá időm tanulni, ismételgetem minduntalan, de ahogy se tegnap, se ma nem sikerült meghaladni a betervezett tételszámot, úgy nincs rá garancia, hogy holnap, holnapután is sikerül. Vészesen fogy az idő, megrémítő. Nagyobb léptekbe nézve, ha kicsit jobban kinyitom a szemem, akkor rájövök, hogy az egész élet ilyen gyorsan rohan. Mintha tegnap lett volna az, ami már több éve a múlt rothadó gyomrában bomlik szét a felejtés maró savjaival körbevéve. Még alig hűlt ki a helye a szomszéd párnán. 

Rákoskert következik

Nem akartam én sokat. De ez nem jelent semmit. Senki sem akar sokat. Máshoz képest. Írtam régebben valahol, hogy mindig van nálunk szarabb meg jobb ember, akármit csinálunk. "Nagy okosság". Ennek a gondolatnak az egyik hajtásán végigmászva, mint egy hangya, mehetünk tovább abba az irányba, hogy amit szeretnénk, arra rámondhatjuk, hogy kis dolog más nagy vágyaihoz képest. Biztos, hogy találunk olyat, aki ennél nagyobb dolgot szeretne. Na és meg is kapott. Az élettől, vagy a szerencsétől, aki ezeket osztogatja, hogy valami vagy sikerül, vagy nem. Én sem szerettem volna sokat, nagy dolgot. Bár másnak lehet, hogy ennél sokkal kisebb valamit nem adott meg az, aki adja ezeket, illetve a másik oldal: ennél sokkal nagyobb dolgot megadott. Az egész csak nézőpont kérdése. Nekem most sok idő lenne 20-25 percet buszoznom egy vagy nyitva vagy zárva lévő kocsmához, van akinek ez nem számottevően vészes. Másnak lehet, hogy túl nagy dolog az, amit én szeretnék. De mit is szeretnék, akarnék valójában? 

Ecser következik

Néha túl magasan repülünk ahhoz, hogy lássuk, mit is szeretnénk elérni. Csak szállunk, suhanunk, de nem látjuk a földet, olyan apró minden, csak a nagy dolgokat szemléljük, az apróságok mellett elreppenünk. Előre se nagyon látunk a felhők miatt. Akkor süllyedjünk? Lehet, hogy ez jó megoldás, de így meg könnyedén beleütközünk a dombokba, hegyekbe. Amikor kicsi voltam, azt tanították, hogy a barna szín a térképen a domborzatot jelöli. Én ezzel sosem értettem egyet, hogy miért pont az a szín a dombságé? Lehetne a kék is, vagy a zöld. Kék, mert az égbe nyúlik, zöld, mert általában erdővel, fenyvessel borított. Vagy mit tudom én, szürke. Persze, kék a víz, és zöld a mező, ezért van a standard beállítás a tavakra, síkságokra. Lehet, hogy mégis jól van ez így? Pont, mint az élet, ahogy működik? Szerintem szar az egész, de fogalmam sincs, hogy miért. Ezért elfogadom így, és belátom meg megkérdezem: lehet, hogy én vagyok a hülye?

Már Maglódot is elhagytuk

Próbálok általánosítani magamról. Na nem olyan általánosításra gondolok, hogy minden buzi meleg, és minden hal hülye. Bár a mi guppink eléggé együgyű, de attól nem biztos, hogy a többi hal társa is buta. Nos én próbálom magamat általánosnak beállítani. Neki. A lánynak, aki túl soknak hisz engem, és magát is becsapva próbál megszerezni. Idősebb nálam, szegénynek már minden lehetőséget meg kell becsülni. És amikor egy részeg hülye simogatja a hajad reggel 7-kor, aztán kiderül róla, hogy annyira mégsem hülye, na az lehetőség a javából. Én erre nem állok készen, Noha 22 vagyok, agyilag éppen a 16-ot hagyhattam el talán. Ez is csak viszonyítás kérdése. Én nem tartom magam érettnek, semmilyen értelemben. Nem is baj az, érettnek, felnőttnek lenni szar. Sok kötelezettség, meg minden más. Sokkal jobb egy olyan gyereknek lenni, aki nem csinál semmit, de azért a sört meg a rumot kiadják a boltban, és Lucky Strike-ot is tudok vásárolni horribilis áron, hogy aztán egy asztalhoz legörnyedve a füst homályából tudjam elemezni a sok hülyét, akik éppolyan részegek, mint én, és éppen olyan hülyék, mint jómagam. Sok hülye. Csak a tanulásra kell koncentrálnom, hogy meglegyen a diplomám, egyéb dolgom nincs. Jó, eljárok dolgozni a gyárba, de az tömény 8 óra agykikapcsolás, nem lehet ott gondolkozni semmin. Kuli munka, de jól fizet. 630 éjszaka per óra. "Jól". 

Maglód nyaraló

Próbálom magam általánosnak feltüntetni a szemében. De én nem akarok vele lenni. Túl sokat ad nekem, amit nem tudok visszaadni neki, aztán rajtam marad. Kicsi a szívem zsebe ahhoz, hogy mindent tárolni tudjak. Próbálom elhitetni vele, hogy többnek lát, mint ami valójában vagyok. Mindegy, jövőhéten megmondom neki. Csak legyen elég sörre pénzem. Ezen fog múlni minden.

Gyömrő következik

Vészesen rohan az idő, és vészesen elfogyott a söröm. Egy maradt már csak. Ez a mentségem, hogy ekkora marhaságokat írok, pár már elpusztult. Jó kis Edelweiss búza, mellé meg jöhet a Weird Fishes, fogalmam sincs hányadjára a mai nap folyamán. Fogalmam sincs, hogy hányadjára töltöm azzal az estém (éjszakám), hogy besörözök, aztán faszságokat írok. Számolni sem szeretném. Sok elpazarolt idő. De mi számít elpazarolt időnek? Ez elég komoly és nehéz kérdés. Mivel mindent csak egyszer élünk meg, ezért nem tudjuk, hogy milyen lett volna/milyen lenne, ha...Ha valamit máshogy csináltunk volna, mert tételezzük fel, így pocsékolásnak tűnik, és ha így meg úgy tettünk volna e helyett, akkor értelmesen használtuk volna ki az életünk erre a percre eső részét. De ez csak látszat, csak így tűnik. Szerintem nem minden esetben egyértelmű, hogy ez éppen pocsékolás volt. Főleg ha ilyen kisebb dolgokon rágódunk. Hogy paradicsomot ültettem, és lehet, hogy paprikát kellett volna? Ezek azért kisebb horderejű témák, problémák, mint hogy akácfát neveltem gesztenyefa helyett. Mint például most is. Nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy elpazarolt idő ezek a sörözgetések itt magamban. De jó, magammal vitázok. Előfordul.

Mende

Egy régebbi posztban valami brutálisan elpattant az agyamban, és ilyet találtam ki. Most meg részeg vagyok, ezért úgy gondolom, hogy ez hibátlanul illik ide: 

Szárnyaskígyók döglött virágokkal a szájukban, amiket a tenger mélyéről téptek ki egy hirtelen mozdulattal, és én a virágnak a szirmain napoztam, mint valami vízitetű. Most, hogy a szabadban szállunk vigyáznom kell a fekete-fehér pöttyös katicákkal, amiknek a lábaik vasrudakból vannak, mert éhesek, és hozzám hasonló tetvekkel táplálkoznak. Sajnos a kígyók lassan repülnek, nagy lomha szárnyaikkal lustán simítják a levegőt, és emelkednek egyre magasabbra. Az égbe tartunk, egyre távolodik a tenger. Lassan elérjük a felhőket, amik porcukorból vannak. Ide igyekeznek a kígyók, a felhőket dézsmálni, amikor egyszer csak felélednek a virágok, és kiugranak a kígyók szájából. Leveleikkel tapsolnak egymásnak, majd miután összegyűltek közösen indulnak el a víz felé, vissza az otthonukba. Hátranézek, a kígyók már messze tartanak tőlünk. Eddig emelkedtünk, de most már vészesen süllyedünk. A virágok nem szaroznak, akkor sem lassítanak, amikor a víz felszínére érkezünk. Brutális becsapódás a zöld vízbe, az ütés erejétől leesek a sziromról és egyedül maradok. Egyedül, mint mindig, de nem érdekel, inkább becsukom a szemem, és álomra szenderülten lebegek tovább a zöld tengerben. (eredeti: Holnapelőtt blog, 2014. 10. 04. Azt álmodtam, hogy...)

Pusztaszentistvánon vagyunk

Nehéz művelet volt a dőlt betűről visszaváltani, de sikerült. Mint amikor lefekszek részegen, és felkelek józanul. De néha alvás közben felriadok. Akkor vált vissza az agyam dőltből simára. Leellenőrzöm, hogy a saját ágyamban alszok-e, aztán visszadőlök a takaróm és a párnám puha, meleg és ölelő habjai közé. Imádok aludni, álmodni. Milyen furcsa belegondolni, hogy az emberek annyira öntudatosak. Valaki tetszik nekik, imádják, szépnek találják. Mit kell akkor tenni? Megpróbálni a dolgokat. De ha a lány/fiú elutasító lesz az első offenzívák hatására, akkor többnyire buktára ítéltettünk. De nem könnyű valakit elengedni, főleg az érzést, amit táplálunk irányába. Mint egy kibaszott kisvirágot. Öntözgetjük, óvjuk, aztán amikor megnő, és ki akarjuk baszni, alig tudjuk kikapálni, kigyomlálni a szívünk virágoskertjéből. Szóval kell egy idő, amíg valakiről lemondunk. És itt jön az érdekesség. Mi próbálunk valakivel megszerettetni magunkat, ami sikertelen, de közben valaki velünk is próbálkozik ugyanezt elérni, amit meg mi hárítunk el, vagy még észre sem veszünk. Aztán azt a valakit is akarja egy másik valaki, és így tovább. Na meg ez feljebb is megvan, akire mi vetettünk szemet, ő mást akar, és az a más is mást. Persze ez elég feltételes így, mert sokan megtalálják a párjukat, nem nézelődnek tovább felfelé, inkább visszanéznek, vagy rájuk kacsint vissza a kiszemelt. De előfordulhat ez a lánc, hogy mindenki épp egy másikba szeretett bele. Elég vicces ez. Vajon tudatosan ítéljük el a másikat, és próbálunk olyan hegyeket megmászni, amit lehetetlen? Kár, hogy ilyenkor vakon vagyunk. Elvakít ennek az érzésnek a fénye. Legegyszerűbb lenne szarni az egészre. Nem nézelődni felfelé, és nem érdeklődni, hogy téged ki tart "elérhetetlen célnak". Csak lenni. Majd jön egy olyan lány/fiú, akire se nem fel kell nézni, se ő nem lesz alattad. Egy szinten lesztek. Azt kurvára érezni fogod.

Sülysáp végállomás

Szálljunk le a gondolat vonatról, mert elkorcsosultunk így a végére. A söröm is elfogyott körülbelül. Nem vagyok rá képes, hogy visszaolvassam most ezt a sok baromságot, így előfordulhat, hogy egy-egy elütés bele fog kerülni az egész betűrengetegbe. Betűerdőbe. Betűrve. Betűrve az inget a nadrágba, hivatalosan, ünneplőben és szépen kell megjelenni vizsgán. Még akkor is, ha én rohadtul nem ünnepelek, nem vigadok, hogy vizsgáznom kell, sokszor inkább ilyen utolsó vacsora, mielőtt megdöglök. De az, ha megvan az olyan csodálatos érzés. Azért megérte szenvedni napokig, megdögleni éjszakánként. Hazaérve, leszedni magadról a rohadt inget meg vászongatyát, és mint egy most szabaduló kiskutya, nem tudod, hogy lelkesedésedben mit csinálj először. Most nem számít semmi, nem számít, hogy 2-3 nap múlva megint vizsga, most a felhők között járok pár óráig, véghez vittem ezt az egészet. Jó érzés. 

Végső végállomás, megyek aludni.

Eilan voltam

Még az első bejegyzésnél írtam, hogy majd pár posztot az eredeti blogról feltűntetek itt is. Mostanában kicsit elkezdtem mások írását is olvasni, és egy-kettőhöz kommentelgetni is. Sok jó írás van fent ezen az oldalon, megéri az én hülyeségeim helyett inkább azok felé venni az irányt. Be kell írni egy szót a keresőbe, aztán véletlenül választani egyet. Ahol én is írtam valami gondolatot a bejegyzés alá, ott megfigyeltem, hogy olyan unalmas ez a sima, standard kép a nevem mellett. Ezért rávettem magam, hogy beállítsak valami szar profilképet. Ekkor jutott eszembe a kis herceg képe (nem nehéz, mert itt hever az asztalom mellett a könyv), ami szerintem a világ egyik legjobb írása, végtelen dolgot bele tudok képzelni minden egyes sorába. Be is ugrott, hogy anno kiírtam belőle az alább olvasható sorokat. Komoly igazság van benne, az ivás végtelen és mocskos körforgása. de Saint-Exupéry gondolatai következnek: 

Ott találta az iszákost egy sor üres meg egy sor teli palack előtt.

 

- Hát te mit csinálsz itt? - kérdezte tőle.

- Iszom - felelte gyászos képpel az iszákos.

- Miért iszol? - kérdezte a kis herceg.

- Hogy felejtsek - felelte az iszákos.

- Mit? - tudakolta a kis herceg, mert máris megsajnálta.

- Azt, hogy szégyellem magam - felelte az iszákos, és lehajtotta a fejét.

A kis herceg szeretett volna segíteni rajta.

- Miért szégyelled magad? - kérdezte.

- Mert iszom - vágta el a további beszélgetést az iszákos, és mélységes hallgatásba süllyedt