Tegnap megpróbáltam végignézni a Tótumfaktumot, a filmet, amit nagyon kedvelek, de fél 12 környékén olyan szinten úrrá lett rajtam az álmosság, hogy a felénél ki kellett nyomnom az egészet. Ez már a javulás jele? Lehetséges. Most is gyengülök, de az ujjaim még pötyögni akartak egy keveset, mielőtt ők is engedelmeskednek a fáradtságnak, és pihenőre térnek. Aludni tényleg az egyik legjobb dolog a világon. Betakarózni a gondolataimmal, amik aztán egyre jobban elszabadulnak, mint valami zabolázatlan lovak. Amikor már nem én irányítok. Amikor valótlanná válik a valóság. Amikor álommá válik minden.

"még ne legyen valóság, már ne legyen álom"

Általában nem fogom fel ezt a határt, amikor átlépek az álom világába. Mint amikor az ember sokat iszik, nem tudja, hogy mikor jön el az a korty, ami után végleg lekapcsolják a villanyt, Az utolsó, ami már nem kellene. Épp ez a jó az egészben, elengedem a gyeplőt, nem küzdök már a lovakkal, úgyis szabadok, szárnyakat és egyéb kellékeket növesztve átlépnek minden dimenziót, szállnak, úsznak, vágtatnak mindenfelé. A gondolatok szabadsága. 

"nem akarom látni a világot, 
nem akarok álmodni sem róla,
csak betakarózni
a Feneketlen tóba"

Próbálom minden bajomat elfelejteni, és csak a szépre és a jóra gondolni lefekvéskor. Hátha ezt folytatva meg tudom álmodni a szépet. De ez csak ritkán sikerül. Van, amikor a lovaknak más ötletük támad, és letérnek az útról. Ma szeretném, ha hozzá vinnének el a gondolat-paripáim. Csak egyenesen az úton. De ez nem rajtam fog múlni. 

Éjfél. Régen találkoztunk. Három nulla.