Ébredtél már arra az érzésre, hogy valami nagyon különleges történt veled előző este? De nem emlékeztél, mi volt az, hol és kivel történt? Mint amikor szerelmes leszel álmodban. És az az érzés veled marad másnap is. Még akkor is, ha tudod, hogy az az ember nem is létezik. 

Unmade beds - Bevetetlen ágyak filmből

...mintha ezer éve történt volna. De múltkor hazafelé eszembe jutott ez, és sok más emlék róla. Szomorú és mérges voltam magamra. Nem tudtam megmondani a lánynak, hogy nem érzek semmit iránta. A kurva sörök is inkább ellenem voltak, mert még közelebb engedtem őt magamhoz, mint azt szerettem volna. Próbáltam úgy nézni rá, mint akibe szerelmes lennék, de inkább irtóztam tőle, magamtól meg undorodtam. Pedig ezer éve milyen jó volt. Akkor még talán szerettem is valakit. Nem hiányzik már az érzés, de nem tagadom, jó volt. Kizártuk a külvilágot, nem is jártunk el közösen a barátinkkal, csak mi ketten. Csak annyira folytunk bele egymás életébe, amennyire azt kellett. És legtöbbször semmit sem csináltunk. Beszélgettünk. Mesélt nekem sok mindenről és én is hasonlóan tettem. Felolvastam a meséket életem könyvéből neki. Sokszor csak hétvégén tudtunk találkozni, mert ő szorgalmasan tanult, ráadásul Budára járt. Ezt imádtam benne, hogy olyan okos volt. Nem is tudom, hogyan tudott engem szeretni? Ő volt Dóri.

Egyik hétvégén a városban sétálgattunk, céltalanul. Kitaláltam, hogy lenne-e kedve vonatozni egyet, mindegy, hogy hova, csak kicsit utazzunk el, csak kicsit legyen nyugalom. Nem messzire. Teljesen spontán lementünk a Velencei-tóhoz, és 1-1 bor kíséretében kiültünk a vízpartra. Figyeltük, ahogy eljön a délután, majd egyre sötétebb lepedőt húz magára az ég. A Nap otthagyott minket, de egy utolsót még köszönt nekünk a víztükörről. Megvilágította arcunkat, egy legutolsó jó éjt puszit adott mindkettőnknek, majd folytatta soha véget nem érő útját valahol Székesfehérvár kéményei mögött. Még nem volt teljesen sötét. Láttam Dóri arcán, ahogy a szürkület játszik vele, annyira szerettem azt a maci-arcot. Mosolygós lány volt, de nem nevetett azért minden viccemen. Nem volt se ilyen, se olyan, se túl ez se túl az, ezt szerettem benne, hogy két lábbal állt a földön, de voltak szárnyai, ha elhívtam egy kis kalandozásra a gondolatok fellegén, akkor velem tartott. Vele olyan nyugodt volt minden, bár akkor gimnáziumban nem törődtem a problémákkal, nem számítottak annyira, és nem is bántottak úgy, mint idősebben. Gondtalanság. Ez az, ami vele együtt eltűnt ahogy idősebb lettem, csak egyre szarabb lett. Nem is szoktam rá gondolni, nem is tudom, hogy mi lehet vele, csak múltkor jutott eszembe a metrón, amikor pont a jelen miatt szenvedtem. Nagy eséllyel ő is megváltozott, ahogy én is, nem él már az akkori Dóri, ahogy sajnos az akkori Eilan (amúgy Elek vagyok) sem. Mindketten valahol az álmokban léteznek már. Vajon most is ott ülnek a tó partján? Én az utolsókat kortyolom az olcsó borból, amíg ő a csillagokat figyeli, és szőke hajfonatait lágyan simogatja a tó felől suhanó szellő, kék szemével az eget pásztázza, és amilyen nyugodtak a csillagok, olyan nyugodt ő is. Tükröződik a tekintetén ez az egész, égszínkék idillben úszok én is, mert a szemébe nézek, ahol elveszek, de ennél jobban nem is találhatnám meg magam. Beleremegek a hullámokba, amiket érzek belül magamban, majd akaratlanul és tehetetlenül, szó nélkül felé hajolok és megcsókolom. Ha akarnám, sem tudnám abbahagyni, annyira szeretem most őt, és úgy érzem, hogy ez örökké fog tartani, én már haza sem akarok menni, hanem itt ülni vele addig, amíg meg nem halok. 

De nem tartott örökké, mint ahogy semmi sem tart addig. Sajnálom, hogy ezeket már nem élhetem át, és azt is sajnálom, hogy egyáltalán eszembe jutott. Ezt kellene a másik lánynak elmesélnem, és utána azt, hogy én ezredannyira sem érzek iránta, mint akkor Dóri iránt. De én nem vagyok ilyen, ezzel megbántanám, nem is tudnám ezt elmesélni, gyenge vagyok én ehhez. Nem ilyen a személyiségem, inkább olyan örök álmodozó, de ha már tenni is kellene érte, hozzásegíteni magam az álmok valóra váltásához, akkor csak ülök csendben, és nem csinálok semmit. Lefekszek aludni és újabb álmokat álmodok meg. Aztán vagy emlékszem rájuk, vagy nem. Szerelmes leszek álmomban, pont úgy, ahogy a filmben is mondták. 

Közben reggel lett, én meg nem aludtam semmit. Nyugovóra is térek, megpróbálok álmomban visszaváltozni azzá, aki régen voltam, megkeresem önmagamat a végtelenségben. Talán valóságosnak fog tűnni az egész. Szerelmes leszek álmomban, annyira, hogy holnapig velem marad ez az érzés, még akkor is, ha már Dóri nem is létezik.