"Nagyon szép hangod van, szerintem ezt az adottságot csak igazán jó emberek kapják meg az életben" bókoltam a pultos lánynak a kocsmában. Bár tényleg csodáltam, de nem akartam fűzni. Arra ott volt a másik 4 sorstársam. Ők is egyetemisták voltak, és ők is hasonlóan sikeresen készültek a jövő heti vizsgákra, mint én. Nem terveztem, hogy ott kötök ki, de az egész napos korcsolyázás és forralt borozás után nem volt kedvem hazamenni este 8-kor. Barátaim 1 órára lemorzsolódtak mellőlem, és mivel az első vonatig még 3 órát kellett várnom, ezért összeismerkedtem pár normális emberrel. 

A pultos lány viszont 3-kor bezárt, de megengedte, hogy maradhatunk. Leült közénk inni, és még azt is megengedte, hogy bent dohányozzunk. Soha nem dohányoztam úgy kocsmában, hogy megengedték volna (mármint mióta alapból tilos az ivókban, amivel egyetértek), ezért olyan izgalomba jöttem, mint egy kisgyerek, aki kap egy új matchboxot. Pedig csak önkéntes egészségrombolásról volt szó, amiben eddig mindig az élen jártam. Ha jól érzem magam, akkor sörözök, ha sörözök, akkor rágyújtok, ha rágyújtok és sörözök, akkor jól érzem magam. Ebbe a körforgásban telnek a hétvégéim elég rég óta. Szánalmas.

Aztán előkerült a gitár is. Mert addig csak simán énekelt velünk a pultos lány. Ott mindenki jól tudott gitározni. Ezért a háttérben maradtam, és hallgattam egyik társam élményeit arról az 5 hónapról, amikor mentőápolóként dolgozott. Szerencsére voltam elég részeg, hogy nem minden képet láttam magam előtt, de biztos vidám hivatás lehet. Mások halálához asszisztálni, ha éppen olyan balesethez hívják őket. Léteznek még hősök, nem kell ahhoz moziba menni, és megnézni valamelyik Avangers filmet. 

Jó volt könyökölni a pulton, és elveszni a beszélgetésben, minden téma előkerült aztán. Kicsit gitároztam is, csak sodródtam a részegség és a jó hangulat édes árjában addig, amíg el nem jött a reggel. Elköszöntünk egymástól, és megengedték, hogy ha legközelebb is itt fogok inni, meg ők is, akkor menjek oda hozzájuk nyugodtan. Nem hiszem, hogy ez elő fog fordulni megint. Felültem a vonatra, és próbáltam nem elaludni. A hétvége vége, jöhet a tanulás, vagyis folytatódhat, semmi esélyem, hogy ne bukjak meg az utolsó két vizsgán. Bár az első nem is olyan nehéz, tehát a legközelebbi alkalmon van esélyem elérni egy 3-ast, de akkor is a kurva életbe, megint csalódást okozok magamnak. Kérdezte is valaki múltkor, hogy miért tartom magamat olyan kevésre, hiszen sok jó tulajdonságom van. Azt feleltem erre neki, hogy azért, mert ismerem magam. Jobban, mint bárki. Minden hibámat érzem legbelül, fúrja az oldalam. Magamat nem tudom becsapni. Pedig hányszor próbálom. De jól is van így, jó, ha tudod, hogy mekkora szar alak vagy.

Itthon aztán meleg tea és szendvics várt. Az utolsó pillanatok, amikor még szabad lehetek. Az alvás szabadsága. Gyorsan megittam a teát, és a fal felé fordultam. Hamar elaludtam. 

Délután aztán majd' megdöglöttem. Szomjasság, fejfájdalom, izomláz és a lelkiismeret másnaposságának kínzó elegye gyötört. Lelkiismeret furdalás. Vicces. Annyi helyen szúrt már meg, hogy ha mesefigura lennék, és innék, akkor mindenhol folyna ki belőlem a víz, mint a szitává lőtt Disney rajzfilmfiguráknak. Gyerekként nevettem ezeken. Gyerekként minden jobb volt, minden vidám és érdekes, játékra hívott minden egyes tárgy. Most már rám sem hederítenek. Kiveszett belőlem a fantázia, a faágból már nem lesz többé kard, csak egy gally. Nem változik már át előttem. A szőnyeg sem válik végtelen várossá utakkal, ahol az autóimmal közlekedtem, csak egy poros valami, amit mindig ki kell porszívózni. Szomorú dolog így elveszteni a játékot. Kár, hogy nem tudok visszatérni oda, amikor a pénzre úgy néztem, mint egy büdös szagú érmére, és nem láttam a súlyát, az árnyékát, azt, hogy mindent ez működtet. De nem szabad a múltba vágyódni, a jelent kell olyanra formálni, hogy aztán a jövőben ide áhítsak visszatérni. 

Most megyek aludni, 2 órát a fal felé fordulhatok, aztán folytatódhat a tanulás, majd a vizsga. Viszont álmomban gyerek leszek. Új matchboxszal.

Eilan voltam