Dolgoztam a nagy áruház nagy cukrászdáján, és gyúrtam ezer számra a kókuszgolyókat, nagyon untam már azt a napot, meg úgy alapból már az egész hetet untam. Menekültem a tanulás elől és próbáltam a munkában kikapcsolni, még dolgozni is jobb volt, mint otthon szenvedni a gép felett, hogy nem írja meg magát az a beadandó, amit meg kellett volna írnom. Gyakorta teltek így a napjaim áprilisban, kevésbé gyötört a lelkiismeret, amikor úgy nem haladtam a tanulással, hogy azért legalább dolgoztam egy minimálisat. Más kérdés, hogy jobb lett volna, ha nem dolgozok semennyit, hanem csak a tanulásra koncentrálok és ténylegesen haladok vele. Mindig nappalos voltam, és sikerült beprogramoznom és futtatnom magamon az élet automata gépi üzemmódját, amikor felkelek, elmegyek a szar hipermarketbe, hazajövök, tv-t nézek és aztán fekszek. Le lehet vinni így akár teljes napokat is komoly gondolkozás nélkül, a meló leköt annyira, hogy ne tudjam magamat elemezni, szétcincálni a lelkem, gondolkozni az egyetemen és a jövő kilátástalanságáról, hogy írjak a blogra valami hülyeséget, tehát elkerülöm azt, hogy magammal foglalkozzak. Beprogramozott droidként, agy nélkül forgattam a napok fogaskerekét, hogy újra este legyen és aludni térhessek. Nem volt egy ideális állapot, de pár napot így kellett töltenem, amikor már nagyon rosszul éreztem magam. Néha persze kaptam egy-két lövést, és összedőlt ez az egész rendszer, tehát gondolkodtam, ha valami kimozdított ebből az egészből, akkor újra eszembe jutott, hogy milyen szarul is érzem magam az utóbbi hetek sikertelensége miatt. De volt, hogy valami pozitív dolog jutott eszembe. Ilyen történt egyszer a cukrászdán is, amit most újra felidézek:
Két nő beszélgetett ott az alap melósok közül, hogy a harmadik kolléganőjüknek lesz a harmincvalahányadik (pontosan nem emlékszem, hogy mennyi) születésnapja, és hogy ennek a kolléganőnek már 2 gyereke is van, bezzeg neki nincs, pénze sincs, úgy gondolta, hogy ő még semmit sem ért el az életben, noha hasonló korú, mint a születésnapos társa. De a másik nő hamar megnyugtatta: Én se értem el semmit az életben 40 évesen se, csak az adósságot halmoztam. Lehet, hogy nincs pénzed, de legalább adósságod sincs.
Nem nagy történet, de akkor, ott megindult az agyam és érkezett pár gondolat is. Szarul állok én is az életben, ez tény, de mihez képest szarul? Másnak ilyen lehetőség sem adódott meg, másnak dolgozni kellett menni 18 évesen, vagy korábban. Nekem nem. Nekem csak az egyetemet kell túlélni. De azt mindenféleképpen. Ha túlélem, akkor nem lesz semmim, ha nem lesz szerencsém, ugyanúgy nem lesz munkám, mint most papír nélkül, ugyanúgy nem lesz pénzem önálló életre és ugyanúgy nem értem el semmit. De nem lesz adósságom, mint a második nőnek. Az első nő leszek, akinél van jobb, de lehetne rosszabb helyzetben is. Ha nem végzem el az egyetemet, akkor nagyon nagy adósságot halmoznék fel én is. Akkor a második nő leszek. Nem akarok a második nő lenni. Nekiállok tanulni.
