Visszafelé tartottam a boltból, ahol két doboz csokis kekszet vettem húgomnak, ugyanis ma van a születésnapja. Többre nem futja tőlem, mert nincs készpénzem. Bankba meg nem szeretek járni, a kártyát sem használom, mióta ok nélkül benyelte a kurva gép. De elegendő ajándék lesz neki, ilyen finomat mástól úgyse kap. 

Egy nagy park terül el a házunk előtt, ami ilyenkor, kora délután is tele van élettel. Nyugdíjasok sétálnak a fasorban, kisgyerekek motoroznak, játszótereznek, babakocsik gurulnak az ébredező márciusi gesztenyefák között. Teljes idill. Ráadásul szép napfényes délutánunk van, ezért úgy döntöttem, hogy leülök egy padra, és elszívom a hétvégéről megmaradt utolsó szál cigimet. Elővettem a zsebemből a kék Lucky Strike-os dobozomat, és kihúztam az ott árválkodó cigarettát.

Könnyedén kapott lángra a kis pálca, és világoskék füstjével törte meg a teret, telítette meg a levegőt. Egészségtelenség a természetben. Olyan jó volt ott ülni, mivel tudtam, hogy előttem áll még egy feladat ma. Beadandót írni és éjfél a határidő. Még hozzá sem kezdtem. Amilyen lustán húzódzkodott fel a füst az égben, éppolyan lustán álltam hozzá ehhez a feladathoz én is, pedig volt rá bőven időm. Pár társamnak az előző héten kellett ezt leadni, és az utolsó napokban kicsit izgatottan mesélték, hogy mennyit kell még írniuk, hogy elcseszték az időt. Én meg csak hallgattam őket, "oh, én majd időben megcsinálom" és most itt ültem a padon, és az ő levetett cipőjüket hordtam. Miért vagyok ilyen lusta?

Igyekeztem kiélvezni az utolsó pillanatokat a cigarettámmal, és kicsit másfelé terelni a gondolataimat. Mint amikor felébredünk pár perccel az ébresztőnk előtt, de mi még visszafordulunk, és próbáljuk az álom utolsó foszlányait párnaként a fejünk alá gyűrni, és élvezni a pihenést. Én is becsuktam a szemem, és kicsiket szívtam, majd eregettem a füstöt, közben a madarak csicsergésére figyeltem. Nyugalom. Hosszú nap lesz a mai, de meg fogom tudni csinálni ezt az egészet. Órán még érdekelt is a téma. 

Elfogyott a cigarettám, a dohányból hamu lett, a hamut meg elvitte a szél, mint a maradék szabadidőmet is, amit semmittevéssel tölthettem. Kezdődik a munka. Először életjelet kell adnom magamról a többieknek, mivel ez csoportos munka, gondolom ők már befejezték a saját részüket, és most azon aggódnak, hogy én mikor leszek már kész. De szar lesz magyarázkodni, de így jár az, aki elfújja az idejét, mint előbb a füstöt. Nem értem, hogy miért nem tudok átszellemülni, ráállni a tanulásra. Mindig csak halogatok, csak felhalmozok, de sosem fog semmi elkészülni, ha én nem állok neki. Tisztában vagyok a dolgokkal. Éjszaka aludni sem tudok olyan nyugodtan, hogyan is tudnék, ha már az ablakomon kopognak a teendők, és ma már az ajtómat nyitogatják. Mindjárt beengedlek titeket, csak még megnézek egy kurva részt a sorozatból, amit nem is élvezek. Aztán mégse engedem be őket, magamnak hazudok, szar az egész, nyomasztó. Ilyen a lustaság, ma már ebből nem fogok kinőni, mert az átlagos színvonal eléréséért fogok küzdeni a dolgozatomban. Pedig kellő időbeosztással tudom, hogy jót tudnék írni, szép grafikonokkal, de így sietnem kell majd. Viszont idővel le kell küzdeni a lustaságot, mert most lehet, hogy elég lesz ennyi idő az átlagosra, de legközelebb nem biztos. 

Ha sokszor érzed úgy, hogy "de jó lenne visszamenni csak egy hetet az időben, hogy ne pazaroljam el az időmet", akkor valamit rosszul csinálsz. Még rosszabb, hogy én most ezen siránkozok, ilyenkor pár óra múlva veszem észre, hogy még mindig nem álltam neki, akkor már az a bajom, hogy milyen jó lenne ide visszatérni. És ez most csak kicsiben, de az élet nagyban is így működik, nagyban is elkövetek ilyen hibákat. Szóval befejezem itt az írást, és nekiállok a feladatomnak, mert nem a tegnap megdöglött kutyámat kell simogatnom, hanem a még élőt kell elvinnem sétálni. Bármennyire is nincs most hozzá kedvem. Uh, de szar gondolattal zárom ezt a posztot, legszívesebben kitörölném, de már mindegy. Nem akarok több percet elpocsékolni a drága időmből. 

Az idő drága, de csak holnap tudjuk meg, hogy mennyire. VAGY Az idő pénz, de csak holnap tudjuk meg, hogy mennyi az értéke. 

Fuh, ezek egyre rosszabbak, nem véletlenül nem én vagyok Coelho. Én csak Eilan voltam.