Előző posztban az újratanulásról írtam. Néhol szétcsúszott a mondanivalóm. Elfelejtettem, hogy hogyan kell írni. Ha esetleg tudtam is valamikor.
Most is kicsit mély dolgok fognak előjönni, nem kimondottan neked írva, kedves Olvasó, inkább magamnak. Előző bejegyzésben megemlítettem egy lányt, akit el kell majd utasítanom. Ez tényleg még egy rúgás a földön fekvőnek, mert a tanulás és annak sikertelensége teljesen kikészített, most foglalkozhatok még ezzel is. Ez nem egy olyan dolog, amit egyszerű elintézni. Sosem kellett eddig senkit sem visszautasítanom. Ezidáig. Én próbáltam jobban megismerni őt, hátha érzek majd valamit, de nem. A szív nem kelt ki ágyából, most békén hagyja az agyat. Ezt észből kell megoldanom, mert nincsenek érzelmeim.
Borzasztó belegondolni, de eddig is nagyon rossz volt. Ahogy komolyodott ez a (hogy is nevezzem?) "kapcsolat", úgy tudtam, hogy ebből bajok lesznek. Nem kívánt bonyodalmak. És most konkrétan leírta. Nem bírta tovább. Alapból bénaság ezt facebookon közölni. Léptem is ki, biztos sejti, hogy tőlem nemleges választ fog kapni. De itt lesz nehéz. Úgy kell nemet mondanom, hogy ne fájjon neki, úgy kell megbántanom, hogy ne bántódjon meg.
Nem akarok picsogni. Inni akarok, és elbújva az utolsó asztalok mögött, pár cigaretta és fröccs mellett kifejteni az élet értelmét a velem szemben ülő, odahallucinált saját magamnak. De jó is lenne...
