Előző bejegyzést még valamikor októberben írtam diáknap előtt, csak elfelejtettem kitenni. Milyen jó volt akkor. Szar visszanézni a múltba, mert a jelen elég keserves. Vagy ezer tárgyból bukásra kényszerülök, pedig nem vagyok egy buta ember, csak túl lusta. Ráadásul az életembe betoppant egy lány, akit nem tudok hova tenni. Ha könyv lenne, akkor nem tudnám eldönteni, hogy a szar vagy a jó olvasmányok közé soroljam. Melyik polcra helyezném? Inkább oda, ahol nem látom. Elég sok bonyodalmat szül nekem ez a helyzet. Megijeszt. Úgy tűnik, hogy túlságosan megkedvelt, amit én nem tudok és nem is akarok neki viszonozni. Mármint ilyen szinten. Szimpatikus volt, és kedvesen beszélgettem vele elég sokat, de aztán elég komoly dolgokat írt nekem. Persze nem is mertem elmondani neki, hogy én miként vélekedek erről az egészről. Nem akartam megbántani. Kicsit félrevezettem, de csak jó szándékból, viszont így én is tehetek a dologról. Én nem akarok most senkit magam mellé, annyira mélyen vagyok, hogy nincs már erőm erre is. Kivéve persze ha létezésem szerelme szállingózna be életem könyvtárába, de erre kicsi az esély.
Már több mint egy éve írom a blogot, bár az utóbbi 3/4-ed évben elég ritkán adok ki valami olvasnivalót, és az is elég gyenge minőségű. Végtelenül csavaros gondolatok szürreális képekkel megspékelve. Néha írok magamról is, de az is beláthatatlanul negatív. Kár, hogy eltévedtem az életben, és nincs kedvem csinálni semmit. Pedig nem lenne olyan bonyolult. Elvégezni az egyetemet sok tanulással, és eljárni inni a barátimmal, lehetőleg kevés veszélyes szituációba keveredve. A tanulásban teljesen megcsömörlöttem. Az ivásban meg még jobban. Túl kemény dolgokba mentem bele. Így ismerkedtem meg ezzel a lánnyal is, de más olyan emberekkel, akiknek a gondolatait, karaktereit fel tudom még használni a későbbiekben, de egy átlagos 22 éves diák ember nem állna velük szóba, nem ülne le velük inni, és nem hozná magát olyan kockázatos helyzetekbe, mint én tettem. Sokszor két oldalról égetem a gyertyát. Ezen sajnos nem enyhít az a mostanában egyre jobban felerősödő tény sem, hogy nem lesz túl sikeres életem, egyáltalán szeretnék-e felnőtté válni? Az utóbbi évekhez képest is gyengének érzem magam, pedig eddig is elég sok szarságon keresztül mentem, amikből mindig meg volt az esély kimászni, de valahogy a lustaságomnak köszönhetően visszacsúsztam. Most ennél a szintnél még lejjebbre süllyedtem. Úgy érzem, hogy belülről rohadok. Nem jó dolgok ezek, ezért sem írtam nagyon, mert akkor szembe kellett volna néznem azzal, hogy hol is állok most, és merre tartok. Valahogy minden héten kezd egyre borúsabb lenni fent az ég, és noha a vihar még távol van tőlem, már nem annyira biztos, hogy nem fog egyszer elérni hozzám.
Szóval mostanában ilyen pozitív hangulatba vagyok, ha kicsit elgondolkozok a dolgaimon. Menni kell tovább, és elkezdeni tanulni. Semmi más dolgom nincs, szüleim sok mindent megadtak nekem. Más ember szarabb helyzetből, olyan lábbal, amin a lyukas cipőbe csak úgy folyik be a sok fos, nos azzal a lábbal is magasabbra tudott ugrani, mint én, az elég szégyenteljes rám nézve. Az én ugrásom eddig hangyányi. Túléltem egy érettségit, aztán ennyi, mást nem tudok felmutatni az életből.
Könnyű beszélni, tisztában lenni a dolgokkal, meg leírni. Tenni, megtenni, véghezvinni, megalkotni, megtanulni, elérni, megvalósítani már nehezebb. Mikor vetem már le végre a lustaság mocskos kabátját? Dobjam már le végre!
Most megyek aludni. Álmunkban szabadok vagyunk, meg nem árthatunk bla bla bla szarság az egész. Írtam már az alvásról eleget ezen a blogon, meg az előzőn is. Rájöttem, nem csak azért szeretek aludni, mert maga az alvás olyan jó. Hanem azért, mert addig sem vagyok ébren, ami viszont nagyon rossz. Maga az ébrenlét, és ezzel maga az élet vagy 60%-a is. Egy normális embernél ennek nem így kellene lenni, élvezni kellene az egész életet. Térjünk vissza, és legyünk normális emberek! Mert amit csinálok, az nem nevezhető normálisnak. Hosszú út lesz, de holnap (most már ma) megteszem az első lépéseket. Azok a legnehezebbek, és a legfontosabbak. Kemény álló autóval egyesből elindulni, kuplungozni, bánni a gázzal. De aztán már könnyebb lesz kettesbe felváltani, majd hármasba. Kis lépésekkel mostantól megindulok, és újratanulok járni az élet ösvényén, újratanulok élni! Sok sikert nekem!
Eilan voltam
