Azt álmodtam, hogy mentem egy irányba, de mindig rossz felé. Tegnap berúgtunk, a Corvin Tetőn voltunk drum and bass buliban. A zene és a pia hozhatta ki belőlem ezt a marhaságot. Talán a Hungária körúton, vagy valami hasonló úton utaztunk a barátaimmal, villamossal. A Stadionok felé akartunk menni, haza, de valahogy mindig a másik irányba jutottunk. Átmentünk a Dunán is, ami egy kis pataknak látszott. Szürreális volt az egész, de ez akkor, ott nem tűnt fel nekünk, mivel álmodtam csak az egészet. Leszálltunk a villamosról és átmentünk a buszmegállóba, hogy majd azzal visszajutunk, de nem. Kilyukadtunk valahol Rákoskeresztúron, nem tudom, hogy hogyan, mivel az előbb még Budán vesztegeltünk. Furcsa, amikor az álomban megmarad az alap tájékozódóképességünk, és érezzük, hogy valami nincs rendjén. Aztán meg elhisszük, hogy csak mi vagyunk a hülyék, hogy eltévedünk a városban, ahol születésünk óta élünk.
Aztán változott a kép, kikeveredtünk Rákoskeresztúrról, és már a héven utaztam, egyedül, a többiek nélkül. Itt már nem számított, hogy merre megyek. Amerre a sínek visznek. De azok se vittek sokáig, mert az egyik oldalt eltűnt a sínszál, és kisiklottunk. Mellettünk valami rét terült el jó szélesen, oda futottunk ki. Nem sérült meg senki, szinte csak kiparkoltunk a sínről a mezőre. Felébredtem.
Nincsenek mostanában normális álmaim. Lányról is több hónapja nem álmodtam. Többnyire valamilyen valós eseményt álmodok meg, de olyat, ami mindennapos. Mint most is ez az utazás, de az egyetemről is szoktam sokat. Csakhogy a teljesen értelmes dolgok keverődnek a valótlan marhaságokkal benne. Ezeket a marhaságokat mindenképpen az agyam szüli, és adja hozzá az egészhez.
Holnap is inni megyek, már várom, hogy milyen hülyeséget álmodok megint. De még itt a mai éjszaka is. Lefekvés előtt elgondolkozok, hogy vajon ma mi fog következni? Szárnyaskígyók döglött virágokkal a szájukban, amiket a tenger mélyéről téptek ki egy hirtelen mozdulattal, és én a virágnak a szirmain napoztam, mint valami vízitetű. Most, hogy a szabadban szállunk vigyáznom kell a fekete-fehér pöttyös katicákkal, amiknek a lábaik vasrudakból vannak, mert éhesek, és hozzám hasonló tetvekkel táplálkoznak. Sajnos a kígyók lassan repülnek, nagy lomha szárnyaikkal lustán simítják a levegőt, és emelkednek egyre magasabbra. Az égbe tartunk, egyre távolodik a tenger. Lassan elérjük a felhőket, amik porcukorból vannak. Ide igyekeznek a kígyók, a felhőket dézsmálni, amikor egyszer csak felélednek a virágok, és kiugranak a kígyók szájából. Leveleikkel tapsolnak egymásnak, majd miután összegyűltek közösen indulnak el a víz felé, vissza az otthonukba. Hátranézek, a kígyók már messze tartanak tőlünk. Eddig emelkedtünk, de most már vészesen süllyedünk. A virágok nem szaroznak, akkor sem lassítanak, amikor a víz felszínére érkezünk. Brutális becsapódás a zöld vízbe, az ütés erejétől leesek a sziromról és egyedül maradok. Egyedül, mint mindig, de nem érdekel, inkább becsukom a szemem, és álomra szenderülten lebegek tovább a zöld tengerben.
Eilan voltam
