Kint állunk, kint a hall-ban. Nagy nehezen kerítettünk egy bárasztalt, szék már sajnos nem járt hozzá. Így állunk, mint a lovak. Szerencsére magas az asztal, lehet rajta könyökölni. Azért is jöttünk ki a teremből, mert itt lehet dohányozni. Egyik cigaretta gyullad a másik után. Hol hosszasan kortyolunk a vészesen fogyó sörünkből, hol mélyen szívunk és tüdőzünk az olcsó töltött cigarettából. Egymással nem beszélünk, túl részegek vagyunk hozzá. Csak körbe-körbe kémleljük a tájat, felmérjük a helyet. Sok a ribanc ma is.

Kedd este, most már szerda hajnal. Honnan az Istenből mászott elő ez a sok ember? Főleg ilyenkor. Itt az Instantban sosem áll meg az élet? 20-tól távolabb állnak a hölgyek és urak, mint ahogy a 30-at is sokan átlépték már itt. Nem a mi korosztályunk. Nem a lecsúszott csóró egyetemisták világa ez. Ez valami más. Ez a sznob, gazdag, külföldi hármas fellegvára. Itt nem zavarja őket senki, noha majdnem minden hülye betévedhet ide a Nagymező utcáról. De valahogy itt mégis menedéket és búvóhelyet találnak a világ mocskaitól. Nem is értem, hogy nem kötöttek még belénk.

Bár ők nem figyelnek mindenfelé, csak a legközelebbi csajig vagy pasiig terjed a látókörük. Cserkészet indul, többnyire eredménytelenül. Itt senki sem elégszik meg a másikkal, mindenki jobbat akar. Hiába akad a horogra egy-egy nagyobb hal, gyengék vagyunk kihúzni, és a végén még ő borít be a vízbe minket, csónakostul. 

A pultnál mindig áll a sör, veszik a söröket, és egyéb drága szarokat, amitől nem tudnak berúgni. Jó, tömény is van itt, de azt csak minden 5. vásárlónál látok. Ezerszámra veszik a söröket, aminek darabjáért (korsójáért) vagy 1 órát kell pörögnöm a gyárban. De nekik a pénz nem számít, csak az, hogy bulizzanak egy jót, és az este végén lehetőleg egy ellenkező nemű társsal hagyják el a helyszínt egy egységesen sárgára mázolt taxi sötét hátsó ülésén heverve. Buda felé. 

Utópikus világ rajzolódik itt ki. Mindenki boldog,és mindenki gazdag. Egymást érik az öltönyök, egymásra lépnek a márkásabbnál márkásabb cipők. Mintha nem létezne az a külső világ, ami az utcán tárul elénk. Pár sarokkal innen az Oktogonon csövesek fekszenek a hugyukban, és cigány kurvák ajánlgatják fel a szolgáltatásaikat. Egyik hozzám is dörgölődzik, de ennyire soha az életben nem leszek kiéhezve. Soha. De ez a világ a bejáraton kívül van. Itt csak a zene, a pénz, az ital és jólét számít. Olyan gondtalan mindenki, hogy mi is elhisszük, hogy olyanok vagyunk, mint ők. De mi csak megfigyelők vagyunk itt, bevándorlók ebben a látszat országban. 

Nem is bírjuk így sokáig. Itt nem szabad megfigyelni senkit, körbetekinteni. Nekünk csak tántorognunk kell a lépcsőkön, és elveszni a labirintusban, majd betévedni egy színpadhoz, és mozogni a zenére. Ezért járunk ide. Nem foglalkozunk a többiekkel. Nem is szabad, mert szarul éreznénk magunkat. Mi nem ilyenek vagyunk. Mi a szarból jöttünk, külvárosi suttyók. Nem illünk bele a képbe.

Utolsó korty is lemegy, az utolsó szál is leég. Ideje indulnunk. Vár ránk vagy 1 óra szopás a sárgán. Na nem a taxiban, hanem a villamoson. Blahán meg a magyar valóság, vagy ezer cigány harcol az utolsó korty borért, amit a mai nap kéregettek össze. Sajnos mindkettő a valósághoz tartozik. Az a szar ebben a világban, hogy túl nagyok a különbségek. Lehetne kicsit kiegyenlítettebb is az egész. 

Az éjszakain aztán az arcomba tódul a rengetek részeg egyetemista. Itthon vagyok köztük, ők is mennek haza. Vajon volt-e olyan jó bulijuk, mint nekem. Lehet, sőt biztos. De nem csüggedünk, mert tudjuk, hogy pár nap, és újra itt kötünk ki. Mi, a jövő reménységei.