Az élet kircsiben. Szombaton koncert, vasárnap Balaton. Most meg gyakorlat a lovardában, tűző nap, szar meló, nulla forint, de jó fejek a lovászok és mi sem visszük túlzásba a dolgokat. 4-ig lennénk, ma már 1-re itthon voltam, igaz 7-re mentem. Baromi nehéz fél 6-kor kelni, eddig ellenségeim voltak a korán kelők, mivel a kocsmákból hazatérő vállalhatatlan énemmel találták magukat szemben a metró és buszkapaszkodók között, utáltam őket, mert józanok voltak, én meg nem éppen. Aztán kellemetlenül éreztem magam közöttük, de ők igazi hősök. Baromi nehéz fél 6-kor kelni. 

Napközben elvagyok, aztán hazaérek, fürdés, kajálás, körbenézek neten, majd el is ment a délután. Nyitok egy sört, beszélgetek valakivel, behúzódok és tvzek még lefekvés előtt, aztán elölről az egészet. Tényleg ilyen lehet az élet kicsiben? Tudja a franc, de elég unalmas, ami történik, az vagy a vonaton lévő kisebbségiek ádáz harca a jegyvizsgálóval, vagy a lovak, akik azon felül, hogy összeszarnak mindent, még hátráltatnak is a melóban. Mindig odajönnek, mert kíváncsi állatok, aztán tegnap is felborították a talicskámat. 

Na de a hétvége. Ha felnőtt leszek, akkor dögleni fogok, jobb esetben barátokkal/családdal egy közös program, Újpest meccs, vagy hasonlóak Most még valami beteg szétcsúszás jellemzi ezeket a napokat, mivel ki tudja, hogy meddig fogok a városban élni a barátimhoz közel, és mikor kell máshová költöznöm. Aztán elölről az egészet. Szaros mókuskerék. 

Vége lett a kedvenc együttesemnek, szar érzés (nagy eséllyel) utoljára hallani és átélni a számokat. Mint húgom szalagavatóján, sorban tűzték fel az osztály tagjaira a szalagot, tartottak valami elkerülhetetlen és véges állapot felé. Minden egyes szalag jelképezte ott a színpadon nekik a gimnázium végét, a koncerten az emberek a számok voltak. Lement az első szám, felkerült az első szalag. Van még hátra, de őt már elbúcsúztattuk. Kispál búcsúkoncert is szar volt. Most az utolsó 3-4 számra nem is emlékszem tisztán, mert szégyen szemre végigsírtam őket, bár azoknak olyan mondanivalójuk van, hogy részegen meg tud érinteni rendesen. 

Aztán valahogyan hazataláltam, másnap meg alig tudtam felkelni pár óra alvás után. 9:40-kor indult a vonatunk a Déliből, nosztalgia kocsik, Nohab mozdony, minden, mi kell. Keneséig mentünk le, ott megittunk pár sört barátommal, úsztunk egyet a magyar tenger mocsárszagú hullámaiban, aztán a poros naplemente kíséretében visszadöcögtünk a városba, a valóságba. Barátom másnap már targoncázott, én meg a lovakkal küzdöttem a rohadt melegben. Az élet kicsiben.