Iszogattam a kávémat, miközben megpillantottam a kapu mellett a földön egy fél literes üveget. Tudtam, hogy van benne. Felálltam, és behoztam a tornácra, és lecsaptam az asztalra. Andor riadtan nyitotta ki a szemét, mert addig pihentette. Arca hirtelen elkomolyodott.
- Ittunk pálinkát is tegnap? - kérdezte félve.
- Nagyon úgy tűnik, és még maradt is egy kevés. Tudod, hogy mire gondoltam? - kezdtem ijesztgetni, mert nyilvánvaló volt, hogy mire gondolok. Arra, hogy most megigyunk ebből egy keveset. Éhgyomorra, betegen. Magában. Levettem a kispoharakat az ablakból. Három mocskos kis kocsmai pohár sorakozott előttünk, és mindet tele töltöttem. Mikor visszazártam a kupakot az üvegre - amiben kb. 1 kispohárnyi maradt - már éreztem, hogy ez egy szörnyen rossz ötlet lesz. Felvettem az asztalról egy húszast.
- Nos, akkor: fej, vagy írás?
- Sírás - mondta Andor vigyorogva. Próbálta velem elhitetni, hogy ő nem izgul.
Feldobtam az érmét. Lelassul minden ilyenkor, mert egyikünk se akar inni, de valamelyikünkre vár majd ez a feladat, és ezt csak ez a kis érme dönti el. Kis semmiségeken is olykor hatalmas dolgok múlnak. Elkaptam, felcsaptam. Fej volt.